Az értékelés mindig egy viszonyítási ponthoz kapcsolódóan jelenik meg. A viszonyítási pont lehet egy minimumkövetelmény, vagy egy normaként meghatározott szint teljesítése. Az értékelés nem csak egyénenként és osztályonként lehetséges, hanem akár országos vagy nemzetközi szinten is.
Diagnosztikus értékelés alatt a felmérőt értjük, amit az oktatási folyamat elején azért íratunk meg (ha megíratunk), hogy tisztában legyünk a tanulók előismereteinek szintjével.
Formatív értékelést az oktatási folyamat során teszünk, de ennek tiszta formájában a funkciója a visszacsatolás, és nem a minősítés. Ennek megfelelően, ha egy megkezdett, de még le nem zárt tananyagrészből felel valaki, az formatív értékelés. A formatív értékelésre, annak tiszta formájában, nem jár érdemjegy, csak információt szolgáltat arról, hogy hol tart a tanuló.
Amikor témazárót írunk egy lezárt tananyagrészből, az már a szummatív értékelési forma lesz. Elméletileg erre jár az érdemjegy, ez alapján lehet szelektálni is.
Kritikus véleményalkotók szerint a mi iskolarendszerünkben értékelés értékelést követ.
Akik olvasták a tükörosztály című blogomat, azok tudják, hogy a mostanra kialakult módszerem szerint valóban minden harmadik-negyedik órán dolgozatot írunk. Egyik oldalról nézve sikeresnek mondható ez a dolog, hiszen az eredmények egyre jobbak, és a tanulóim tudása vélhetően biztosnak tekinthető. A célt tehát elértem.
A siker árnyékos oldala viszont az alaptörvény, amely szerint az alacsonyan motivált tanulókra jellemző, hogy úgy tanulnak, ahogyan értékelik őket, tehát az értékeléshez igazodnak.
Ennek megítéléséhez én egyelőre nem vagyok elég bölcs, de annyit biztosan látok, hogy a javuló jegyek nem csak motiválják őket, de önbecsülést, komoly pozitív megerősítést is adnak nekik. Sokak szeméből olvasom ki, hogy örülnek a kiszámítható feltételeknek, és sikerélményük adódik abból, hogy megfelelnek a követelményeknek.
Személyes megjegyzésem, hogy én egész tanulói életem során csak azért tanultam, mert jó jegyeket akartam szerezni. És azért akartam jó jegyeket szerezni, mert a szüleim ezt várták el tőlem. Az már sokkal kisebb motivációt jelentett, hogy a továbbtanulásomhoz, a karrieremhez stb. is szükség lesz ugyanerre. Hiszen úgyis lesz valahogy.
Voltak és vannak dolgok az életemben, amelyeket puszta lelkesedésből, felfedezésvágyból tanulok meg. Igaz, hogy a tanulási folyamat minősége és a megtanult ismeretek mélysége egészen más ebben az esetben, de az elsajátított "tananyag" is szorosan igazodik ahhoz, amire éppen akkor és ott szükségem van. Lehet, hogy egy tankönyv 58-59. oldalát olvasom csak el, a többi pedig nem érdekel.
S végül még egy apróság. A motivációnak is számos formája és forrása lehet. Főiskolás koromban fejlesztettem ki azt a képességet, hogy 1-2 nap alatt készültem fel a vizsgáimra. Tettem ezt úgy, hogy amikor már éreztem, hogy nem halogathatom tovább (negatív motiváció), elkezdtem nézegetni a könyvet, és meggyőztem magam, hogy ez valójában egy izgalmas és érdekes tananyag, és biztosan sok varázslat van benne (pozitív motiváció). Ezt a lelkületváltást követően nagyon jó vizsgaeredményeket tudtam produkálni (alacsony motiváció), közben folyamatosan tudtam, hogy a majdani karrieremhez kellenek a sikeres vizsgák (pozitív motiváció).
Ebből fakadóan vannak kételyeim afelől, hogy lehetséges-e elsajátítani a ma megkövetelt tananyag-mennyiséget pusztán azért, mert valaki szomjazik a tudásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése