A tantárgyak legtöbbje esetében teát igaz lesz az állítás, hogy lehet találni egyéni munkára, páros munkára, csoport munkára, frontális munkára, valamint hálózati munkára alkalmas anyagrészt, feladatot.
Az egyéni munkát azért szeretjük, mert a tanuló önállóságát építi. Rákényszerül arra, hogy aktivizálódjon, hiszen ha nem csinál semmit, nem fog megoldódni a feladat. Jellemzően nagy szerepet kapnak itt az infokommunikáció adta lehetőségek. Annyi igaz, hogy az egyéni munka kontroll alatt tartása nagyon nehézkes, ez is csak egyéni ellenőrzéssel valósítható meg.
Annyi bizonyos, hogy az így készült produktumok megfelelő értékelése bonyolult feladat több okból is. Először is, sokkal kevésbé vagyunk rá oktatóként felkészülve. Másrészt, az értékelésnek igazából egyszerre kellene igazságosnak és méltányosnak is lennie
Sosem felejtem el, amikor egy 33 fős osztálytól megadott szempontok szerint kidolgozott néhány oldalas házidolgozatot kértem. Többször is végigolvastam az összes munkát, és több körben, mindig a leggyengébbeket kiválogatva rangsoroltam őket. Szerintem én is ráfordítottam az értékelésre annyi időt, mint amennyit a tanulók a saját dolgozatuk megírására fordítottak.
A páros munkánál az első kérdés, hogy hasonló képességű, vagy eltérő képességű tagokat tegyünk-e egy párba. Én jellemzően verseny-típusú feladatokat szoktam ilyen formában kiadni, és az esélykiegyenlítés érdekében a legjobbakat a leggyengébbekkel párosítom. Máskor meghagyom nekik a szabad párválasztás lehetőségét. Eddig kizárólag tanóra keretében alkalmaztam ezt a formát, mert a feladatok jellege ezt indokolta. Érdekes megfigyelni, hogy az osztályban mindig lesznek olyanok, akik inkább egyedül dolgoznának, és a páros feladatot is külön-külön oldják meg.
A csoportmunkával kapcsolatosan csak egyéni, és csak jellemzően rossz tapasztalataim vannak egyetemista koromból. Ezek a tapasztalatok pedig azt mutatták, hogy ha a csoport tagjai fizikailag kicsit is távolabb esnek egymástól, a közös munka már nem igazán tud megvalósulni. A gyakorlatban a feladatok nagy részét mindig néhányan végeztük/végezték el, és a többieket potyautasként cipeltük magunkkal.
Egyetlen esetben tudom igazán hatékonynak tekinteni a csoportmunkát. Az olyan feladatok esetében, ahol nagyfokú kreativitásra van szükség. És ilyen esetben is csak akkor, ha a csoporttagokat legalább egy fél napra be tudom zárni egy szobába, ahonnan csak kész tervezettel jöhetnek ki. A hasonló szituációkhoz kapcsolódó élményeim viszont emlékezetesek, és a megoldások, a sikerek felemelőek.
Megjegyzés az óravázlathoz: nem tudok rájönni, hogy milyen ismérvekkel lehetne jellemezni azt a feladatot, amelynek megoldásához egy 5-7 fős csoport minden tagjának kötelezően dolgoznia kell
A frontális munkával valóban a a legnagyobb baj, hogy nagyon kevés teret ad az egyéni megoldások alkalmazására. A módszer lényege, hogy míg a kiválóak attól szenvednek, hogy unják a többszöri ismétlést, a leggyengébbek pedig 10 perc után teljesen elveszítik a fonalat, és csak fizikai értelemben vesznek részt az órán. Igen, minden előnyével együtt is, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor valójában kihez szól az ilyen óra?...
A hálózati munka, mint új oktatásszervezési megoldás nagyon érdekesen hangzik, mert szabályozatlan információáramlást feltételez a résztvevők között. Ugyanakkor, a fantáziám még nem elég ahhoz, hogy el tudnám képzelni, ahogyan a tanulóim egy adott témát online, hálózati megoldásokkal (lásd: Face) feldolgoznának. Érzésem szerint az ilyen próbálkozásokból sok minden kisülne, csak munka nem.
Persze, ha kicsit céltudatosabb tanulókat képzelek el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése