Mit tanítunk igazából?

Főiskolás korom óta, körülbelül 20 éve töröm a fejem azon, hogy vajon mi a fontosabb a tanítási folyamatban: a tananyag, amit meg kell tanulni, vagy pedig azok az emberi értékek vagy mentalitások, amelyeket közben akarva-akaratlanul átveszünk a tanárainktól?

A középiskolában németből két teljesen eltérő tanár tanított 2-2 éven át, heti sok órában. Az első tanár a hagyományos módszerekkel tanított; nála szövegeket kellett bemagolnunk és visszamondanunk. Persze, a féloldalas szövegeket sosem tudtam szó szerint visszamondani, tehát feleléskor helyben fogalmaztam meg a legtöbb mondatot. Komoly előnyben voltak, akik nálam jobban tudtak németül, sosem tudtam igazán behozni a lemaradásomat. Rendszeresek voltak a szódolgozatok. 

A második tanárom pedig valami egészen mást képviselt. Nála szavak helyett szókapcsolatokat, rövid mondatokat kellett megtanulnunk. Olyan mondatokat, amelyekből egy-egy szó kicserélésével mondatok végtelen sorát tudjuk létrehozni, de a forma megmarad. Ma is előttem van az élmény, amikor behozott egy újságcikket, és elénk tette. Semmi szószedet, semmi segítség: csak azt kérte, hogy olvassuk el többször egymás után, értelmezzük a szöveget, és keressük ki azokat a szavakat, amelyeket nem értünk belőle. Elsőre teljesen abszurdnak tűnt a feladat, a cikk érthetetlen volt. Aztán, a második, majd a harmadik olvasás után lassanként kibontakozott az értelme. Végül nagyjából megértettem, hogy miről szól, és meg tudtam állapítani, hogy melyik az az 5 (azaz öt!) ismeretlen szó, amit megismerve 100%-ban érteném a teljes cikket. 

Mindkét tanáromtól sokat tanultam, Isten áldja őket érte. Ha megkérdeznék, kitől mit is, azt válaszolnám, hogy az első állhatatosságot, kitartást, fegyelmet tanított, a második problémamegoldásra, önállóságra nevelt. Az élethez mindkettő szükséges. Az, hogy mindkettőtől tanultam az idegen nyelvet is, szinte mellékesnek tűnik.

A másik példám főiskolás koromból származik. A tanáraim egészen elfogadható órákat tartottak. Az ember nem unatkozott közben, sok mindent megértett, és a végén feltehetően okosabban hagyta el a termet, mint előtte. Mégis emlékezetes volt az egyik tanárom, akinél már jó előre lehetett tudni, hogy a tantárgyi vizsga nem lesz túl megerőltető. 150 főt beültetett egy színházterembe, és egyedül felügyelt a vizsgán. Esélye nem volt rá, hogy kontroll alatt tartson bennünket, de szemmel láthatóan nem is nagyon izgatta a kérdés. Majdnem mindenki ötöst kapott nála. 

A legtöbb tanárom viszont nem ilyen volt. Keményen visszakérték, amit tudnunk kellett, és meg kellett dolgoznunk az átmenő jegyekért. Volt néhány kirívó példa is, akiknél a bukási arány 80-90%-os volt vizsgánként. Ezekre a tárgyakra tisztességgel felkészültem, és mindig elsőre átmentem. Nem feltétlenül jeles eredménnyel, de közepesnél rosszabbat nem volt szokásom szerezni. 

És visszatekintve úgy érzem, hogy csak azoktól tanultam valamit, akik megkövetelték a teljesítményt. Tudást, tartást, kitartást, önmagunk, kishitűségünk legyőzését, egyfajta belső harcot. Azoknak pedig, akiknél semmit sem kellett tenni az érdemjegyért, szinte már az emlékét is elfelejtettem. Valójában semmit nem tanultam tőlük, semmivel nem lettem több tőlük. Szörnyű kimondani, de valahol a lelkem mélyén még meg is vetem őket, mert csak az időmet rabolták. 

Ezt a bejegyzést főként azoknak szánom, akik a hétfői dolgozatot üresen adták be. Mivel nem sikerült megérteniük a számítási feladatot, ezért aztán az elméletet sem tanulták meg. Azok jártak jól, akik letették azt a keveset, amit tudtak - ők most kevés pontra is jó jegyeket szereztek.

Tanulmányaim során, ha kilátástalannak tűnő helyzetbe kerültem (azért elő-elő fordul az ilyen), az alábbi mondat lebegett a szemem előtt - szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe:

"Ha erőd kevés, a feleúton kidőlsz, de ne feküdj le az út elején"

Kung Fu-Ce 

15 perc

A pszichológiai felmérések alapján egy iskoláskorú növendéktől egyszerre legfeljebb 15-20 perc aktív figyelem várható el; ebben a korban ennyire képes az agyunk. Vagyis az új tananyagot minden órán elméletileg ekkora időkeretben kell feldolgozni. Az információ több szempontból is szöget ütött a fejembe.

1. Először az jutott az eszembe, hogy mire elég ennyi idő? Abból kiindulva, hogy nagyon sok órán ennek a duplája is kevés ahhoz, hogy az órára kitűzött mennyiséget feldolgozzuk.
2. A második gondolatom az volt, hogy akkor mire való a 45 perces tanítási óra? Ha tényleg csak 15 percet tanulunk, egy összesen 30 perces óra is elegendő lenne mindenre.

Aztán napokig, hetekig ízlelgettem a kérdést. Sok mindenre rájöttem, illetve kezdek ráérezni. Egyelőre maradok a frontális munka tervezésénél, hisz jellemzően ezt alkalmazom.

Ha egyszer 15 perc a keret, akkor annak nagyon ütős 15 percnek kell lennie. Elkezdtem kísérletezni azzal, hogy hogyan lehet a lehető leghatékonyabban kihasználni az időt. Annyi bizonyos, hogy nagyon sok és komoly felkészülést igényel.

1. Előtte kellőképpen rá kell hangolni az osztályt is, magunkat is, hogy akkor MOST jön a nagy durranás. Ismétlés, felelés, felidézés, végül rávezetés az új anyagra. Ez mondjuk lehet 10-15 perc.
2. A fő 15 percnek egyértelműnek, pörgősnek, és jól érthetőnek kell lennie. A kérdéseket a lehető legpontosabban, legegyszerűbben kell feltenni, és a válaszoknak is egyértelműeknek kell lennie. Itt nincs idő filozófiai fejtegetésekre, vagy hosszas rávezetésre. Az idő szorít, és mindenkinek fel kell fognia az újdonságokat. Ebben a szakaszban kritikus a fegyelem, a figyelem és a csend. Alapkövetelmény, mert ha itt megzavarja valaki vagy valami az óra menetét, azt nem lehet pótolni. És kritikus a tanár részéről az összeszedettség, mert a legkisebb hiba is megbosszulja magát.
3. Akkor mi legyen az utolsó 15 percben? Jó a logika, hogy itt kell megbeszélni, elmélyíteni, begyakorolni a tanultakat. Itt számolgatunk, itt keresünk gyakorlati példákat, itt tudjuk kibontani, kibontakoztatni a tanulói egyéniségeket, olykor-olykor hangos formájukban.

Azokban az osztályokban, amelyeknél jól működik a programozott módszer, ebben az irányban próbálok fejlődni.

Van azonban egy osztályom, amelyik továbbra is kifejezetten gyenge eredményeket hoz, hiába minden igyekezetem, hiába az előre kiadott kérdéssor. Tény, hogy sok és elég nehéz a tananyaguk, de ők más tárgyakból is ugyanezt csinálják. Többen is vannak, akiknek a tárgyamból 1,00 a féléves átlaguk. Velük vajon mi lehet a probléma? Mondhatnám, hogy probléma, hogy gyengék, hogy motiválatlanok, hogy nincs önbizalmuk, hogy olykor fegyelmezetlenek... De ezek mind-mind a tünetek. Sokat töröm rajtuk a fejem, hogy mi lehet a kulcs.

Szerintem alap probléma lehet náluk, hogy nagyon sok kudarc érte és éri őket folyamatosan. Ez komoly törést tud okozni az egyéniségben. Talán, ha sikerélményhez segíteném őket... Azon gondolkodom, hogy a tárgyhoz kapcsolódó cikkeket fogok keresni az interneten, és azok alapján kiselőadásokat kell majd tartaniuk. Ebből szervezünk egy versenyt, amely során sok-sok pluszpontot és néhány ötöst is lehet majd szerezni. Majd beszámolok róla, hogy sikerült.