A középiskolában németből két teljesen eltérő tanár tanított 2-2 éven át, heti sok órában. Az első tanár a hagyományos módszerekkel tanított; nála szövegeket kellett bemagolnunk és visszamondanunk. Persze, a féloldalas szövegeket sosem tudtam szó szerint visszamondani, tehát feleléskor helyben fogalmaztam meg a legtöbb mondatot. Komoly előnyben voltak, akik nálam jobban tudtak németül, sosem tudtam igazán behozni a lemaradásomat. Rendszeresek voltak a szódolgozatok.
A második tanárom pedig valami egészen mást képviselt. Nála szavak helyett szókapcsolatokat, rövid mondatokat kellett megtanulnunk. Olyan mondatokat, amelyekből egy-egy szó kicserélésével mondatok végtelen sorát tudjuk létrehozni, de a forma megmarad. Ma is előttem van az élmény, amikor behozott egy újságcikket, és elénk tette. Semmi szószedet, semmi segítség: csak azt kérte, hogy olvassuk el többször egymás után, értelmezzük a szöveget, és keressük ki azokat a szavakat, amelyeket nem értünk belőle. Elsőre teljesen abszurdnak tűnt a feladat, a cikk érthetetlen volt. Aztán, a második, majd a harmadik olvasás után lassanként kibontakozott az értelme. Végül nagyjából megértettem, hogy miről szól, és meg tudtam állapítani, hogy melyik az az 5 (azaz öt!) ismeretlen szó, amit megismerve 100%-ban érteném a teljes cikket.
Mindkét tanáromtól sokat tanultam, Isten áldja őket érte. Ha megkérdeznék, kitől mit is, azt válaszolnám, hogy az első állhatatosságot, kitartást, fegyelmet tanított, a második problémamegoldásra, önállóságra nevelt. Az élethez mindkettő szükséges. Az, hogy mindkettőtől tanultam az idegen nyelvet is, szinte mellékesnek tűnik.
A másik példám főiskolás koromból származik. A tanáraim egészen elfogadható órákat tartottak. Az ember nem unatkozott közben, sok mindent megértett, és a végén feltehetően okosabban hagyta el a termet, mint előtte. Mégis emlékezetes volt az egyik tanárom, akinél már jó előre lehetett tudni, hogy a tantárgyi vizsga nem lesz túl megerőltető. 150 főt beültetett egy színházterembe, és egyedül felügyelt a vizsgán. Esélye nem volt rá, hogy kontroll alatt tartson bennünket, de szemmel láthatóan nem is nagyon izgatta a kérdés. Majdnem mindenki ötöst kapott nála.
A legtöbb tanárom viszont nem ilyen volt. Keményen visszakérték, amit tudnunk kellett, és meg kellett dolgoznunk az átmenő jegyekért. Volt néhány kirívó példa is, akiknél a bukási arány 80-90%-os volt vizsgánként. Ezekre a tárgyakra tisztességgel felkészültem, és mindig elsőre átmentem. Nem feltétlenül jeles eredménnyel, de közepesnél rosszabbat nem volt szokásom szerezni.
És visszatekintve úgy érzem, hogy csak azoktól tanultam valamit, akik megkövetelték a teljesítményt. Tudást, tartást, kitartást, önmagunk, kishitűségünk legyőzését, egyfajta belső harcot. Azoknak pedig, akiknél semmit sem kellett tenni az érdemjegyért, szinte már az emlékét is elfelejtettem. Valójában semmit nem tanultam tőlük, semmivel nem lettem több tőlük. Szörnyű kimondani, de valahol a lelkem mélyén még meg is vetem őket, mert csak az időmet rabolták.
Ezt a bejegyzést főként azoknak szánom, akik a hétfői dolgozatot üresen adták be. Mivel nem sikerült megérteniük a számítási feladatot, ezért aztán az elméletet sem tanulták meg. Azok jártak jól, akik letették azt a keveset, amit tudtak - ők most kevés pontra is jó jegyeket szereztek.
Tanulmányaim során, ha kilátástalannak tűnő helyzetbe kerültem (azért elő-elő fordul az ilyen), az alábbi mondat lebegett a szemem előtt - szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe:
Tanulmányaim során, ha kilátástalannak tűnő helyzetbe kerültem (azért elő-elő fordul az ilyen), az alábbi mondat lebegett a szemem előtt - szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe:
"Ha erőd kevés, a feleúton kidőlsz, de ne feküdj le az út elején"
Kung Fu-Ce
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése