A felelés lélektana

Felelni. Milyen rettegett szó is ez. Magában foglalja a megfelelést, a személyes kontaktust, a tudást, és az önkifejezés igényét. És az egykori kudarcokat, és a lámpalázat. És ki tudja, még mi mindent. Akkor miért is felelünk? Meglepődtem, amikor elemezni kezdtem a tapasztalataimat.

Mint alapvetően a felsőoktatásban szocializálódott oktató, a felelés, mint számonkérési mód, meglehetősen távol áll tőlem. Lassan két éve, hogy egy középiskolában tanítok, és eddig szinte nem is feleltettem. Valahogyan tanárként is élnek bennem azok az alapvetések, amelyek szerint ez egy szükségtelen rossz, amit valaki egyszer kitalált, hogy a hatalmát bizonyítsa.

Ilyen felvetés például, hogy az osztály azon tanulói, akik éppen nem felelnek, gyakorlatilag semmittevéssel tengetik el azokat a perceket, amíg egy társuk felel.

Vagy az, hogy igazságtalan azzal szemben, akit éppen feleltetnek - hiszen tőle számon kérik azt, amit a többieken éppen akkor nem.

Az elmúlt néhány héten azonban sok minden megváltozott körülöttem. A vizsgaidőszak olyan sok időt és energiát elrabolt tőlem, hogy sehogyan sem tudtam magam utolérni. Átlagosan napi egy dolgozatot írattam, amelyeket össze is kellett állítanom, utóbb ki is kellett javítanom. Eközben szorgalmasan bontom kérdésekre a tananyagot a létező összes osztályomnál. Némelyeknél még a válaszokat is leírom. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy ezt a mennyiségű háttérmunkát a megfelelő színvonalon el tudjam látni. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a röpdolgozatokat részben vagy egészben kiváltom egész órás felelésekkel.

Az osztályok reakciója egyöntetűen az ellenkezés, tagadás, könyörgés, majd az elfogadás fokozatokon ment keresztül. Mindegyiknél, kivétel nélkül. Talán a tömegpszichológia már le is írta ezeket a stádiumokat, de rám az újdonság erejével, érdekes felismerésként hatott.

És megváltozott az osztályok lelkülete is. Érzékelhetően. Ez gondolkodóba ejtett, és megpróbáltam a feleltetés, mint számonkérési mód pszichológiai hatásait számba venni. Tapasztalataim a következők.

• A felelés és feleltetés a hatalom kifejeződése. Sosem vágytam rá, hogy a tanulóim azért nézzenek fel rám, mert hatalmi pozícióban vagyok. A csodába is, én is ember vagyok: megvannak a korlátaim, nem vagyok tökéletes, és nyilván sosem leszek az. Ha tisztelnek, tiszteljenek azért aki vagyok, s ne a pozícióm miatt, vagy mert bántani tudom őket. Tiszteljenek az emberi tulajdonságaimért, mert próbálom egyengetni az útjukat azon a rögös terepen, amelynek végén majd megtanulnak, megértenek dolgokat, és megszerzik erről a megfelelő dokumentumot egy bizonyítvány formájában. 

De mi van akkor, ha a tanulóknak  van rá szükségük, hogy ne pusztán emberi tökéletlenségemben tiszteljenek? Mi van akkor, ha ez szükséges ahhoz, hogy teljesíteni akarjanak, hogy komolyan vegyék azokat a célokat, amelyek eléréséhez én tudom hozzásegíteni őket?

• Feleltetni lehet emberségesen. Meglepően gyorsan és hamar megtapasztaltam, hogy ez a számonkérési mód nem jár szükségszerűen a kudarc élményével. Nem szükséges, hogy az egész osztály lélegzet-visszafojtva figyelje, hogy hogyan küzd meg az éppen kiválasztott társuk a kérdésekkel. Megfelelő légkört és körülményeket teremtve a felelő könnyebben kibontakozik, mintha írásban, a rideg válaszokat kellene visszaadnia. Ráadásul segítő kérdésekkel, mintegy beszélgetésbe burkolva, szinte szerethetővé tehető ez a számonkérési mód. Ezt bizonyítja, hogy többen is vannak, akiket már feleltettem, és újból jelentkeznek felelésre.
• A személyes kontaktus kölcsönös empátiát ébreszt. A beszélgetés során, amit felelésnek nevezünk, olyan páratlan mód nyílik arra, hogy megismerjük a beszélgetőtársunkat, amit semmilyen más közösségi kapcsolat, vagy számonkérési mód nem tud biztosítani. S nem csak én érzek rá egyre jobban a tanuló egyéniségére, de valahogyan ő is jobban, más oldalról ismer meg engem, mint az óra más részeiben. Ez pedig oly fontos lenne ahhoz, hogy a közös célok érdekében együttesen tett erőfeszítéseink értelmet nyerjenek. 
• Az osztály többi része nem fog tétlenül ücsörögni. Az egész órás felelésnél nincs serkentőbb agytréning az éppen nem felelők részére, hiszen senki sem tudja, ki lesz a következő. A tapasztalataim azt mutatják, hogy ebben a stresszes közegben mindenki elmélyül a tananyagban, és viharos sebességgel szívja magába az ismereteket. Sokkal hatékonyabb ez a fajta tanulás, mintha közösen átismételnénk vagy összefoglalnánk a tananyagot, és sokkal hatékonyabb az otthoni magányos tanulásnál is. 

Azt hiszem, átértékelődött bennem a feleltetés, mint számonkérési mód. Kicsit sajnálom, hogy ehhez ilyen sokat kellett várnom, de lám, olyan helyzetbe kerültem, ahol kénytelen voltam megküzdeni a Kapu Őrével, aki elzárta előlem ezt a tudást. Az élet a legnagyobb tanító.