Az iskolában tanultaknak mintegy 20%-át hasznosítjuk későbbi életünk során - ezt még hajdanában hallottam valamelyik tanáromtól. E filozófia szerint azért járunk iskolába, hogy az a bizonyos 100% minél több legyen, s így a 20% is több lehet. Persze, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mi a francnak tanuljuk azt a maradék 80%-ot? Hát igen... Azért, mert előre senki sem tudja, melyik 20%-ra lesz majd szükségünk.
Persze, vannak iskolarendszerek, amelyek már a kezdeti években is sikerrel orientálják növendékeiket egy bizonyos irányban, de az általuk elért eredmények "mindössze" annyival jobbak, hogy a tanulók többet foglalkozhatnak a számukra kedves dolgokkal, s így jobban érzik magukat az iskolában. A megszerzett tudás is specializáltabb - de a 20% valószínűleg náluk is 20% marad.
Azért kezdtem ezen agyalni, mert most egy olyan elmélet ugrott be, amit még főiskolás koromban tanultam vezetéselméletből. A tárgyon belül is valamiért a szokásosnál jobban megragadt bennem Friedrich Herzberg kéttényezős motivációs elmélete, aki a munkahelyi környezeti elemeket két fő csoportra bontotta. Az egyik csoportot higiénés faktoroknak, a másikat motivátoroknak nevezte.
A higiénés faktorok nem alkalmasak motiválásra, de ha nincsenek rendben, akkor rosszul érzi magát a dolgozó, és nem fog jól teljesíteni. Másképpen, javításukkal legfeljebb azt tudjuk elérni, hogy a munkavállalók ne érezzék magukat rosszul. Az ember nem is gondolná, hogy a kutatások alapján ebbe a kategóriába kerül majd a bér (megj: az USA-béli bérszintek mellett ez könnyen elképzelhető). Ami témánk szempontjából fontosabb e körben a munkafeltételek, a státusz, a felelősség; amelyek az oktatásban is változatlan formában értelmezhetőek.
A motivátorokkal viszont a dolgozók magasabb teljesítmény elérésére serkenthetők - ha javítunk rajtuk, a dolgozó elégedettebb lesz, és jobb, több munkát ad ki a keze alól. Ilyenek például a sikerélmény és az elismerés.
Egy másik doktrínából, talán változásmenedzsmentből ismerős, hogy meggyőzésükhöz érdemes alkalmazni a dolgozók bevonását, ami annyi tesz, hogy a fontosabb kérdések megoldásához érdemes az egész csapatunkkal együtt megtalálni a megoldást, mert azt könnyebben sikerre lehet majd vinni.
Elsőre talán furcsa, de a tanár-diák viszony valahol analóg a vállalati vezető és beosztottjai viszonyával.
Azon a ponton állok, ahol nem tudom megítélni, hogy a megoldást mennyiben köszönhetem vezetéselméleti előtanulmányaimnak, és mennyiben a józan paraszti logikának, ami a legcsavarosabb helyzetekből is képes kivezetni az embert.
Minden normális osztálynál eljön az az időszak, amikor fegyelmezetlensége miatt többé-kevésbé kezelhetetlenné válik. Kinél-kinél ez más évfolyamon következik be, de valamikor eléri a mélypontot, amit vagy megtart, vagy átlendül rajta. Az én kis tizedikeseimnél abban a szakaszban járunk, amikor az osztály nagyon megosztott a kérdésben: vannak egynéhányan, akik a tanórák helyett nagyjából bárhol máshol szívesebben lennének, és ezt viselkedésükkel ki is fejezik. S szintén vannak jópáran, akik az órán eltöltött időt, ha már ott vannak, inkább kihasználnák tanulásra - hogy mégse otthon várjon rájuk minden.
Csakhogy a hangos negyed ezt eléggé megnehezíti.
A jogi alapismereteket kezdtük velük a múlt héten, a normák és a jog kapcsolatával, majd a jogalkotással. Beiktattam hát egy jogalkotás gyakorlati órát, és tövéről hegyére átbeszéltük a kérdést, amiből végül megalkottunk egy jogszabályt, amit egy Hirdetményen, az osztályteremben közzé is tettünk. Magam is meglepődtem, hogy mennyire komplex megoldást találtunk ki, és hogy ennek milyen nagy támogatottsága volt. Derék, jó szándékú osztály ez, hiába.
A megoldás kulcsa a tanulók közül az óra elején kiválasztott teremfelügyelő személye, akinek az a feladata, hogy az egész órán a táblánál álljon, és a rendbontókat felírja a táblára. Ők mínuszokat kapnak. Helyes órai aktivitással, szorgalmi feladatokka pluszok is szerezhetőek, és a kettő elszámolható egymás ellenében. Öt mínuszért szaktanári figyelmeztetést, öt pluszért jeles érdemjegyet lehet kapni.
A megoldás annyira mutatós, hogy némely kollégám jelezte felém, hogy másik osztályok is szeretnének valami hasonlót bevezetni. ☺
Persze, a megoldás kulcsa adja annak lényegét. A teremfelügyelő. Bizony, el tudok képzelni olyan társaságot, amelyben nem működne a feladatkör, mert senki sem merné vállalni a felelősséget, ami az igazságosztó szereppel jár.
Szerencsére nálunk ritka az ilyen osztály. Akik itt vannak, tudják, mit várnak el az élettől, és tudják, hogy a céljaik eléréséhez a tanuláson, és az erről szóló dokumentumok megszerzésén keresztül vezet az út. Mert ezek a dokumentumok olyan kapukat nyitnak majd meg a számukra, amelyek egyébként mindörökre zárva maradnának előttük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése