Mint kalitkából szabadult madár...

... pontosan úgy röppentek ki tanulóim az ajtón tegnap, az utolsó tanítási nap végén. Ők most még nagyon jól tudják, hogy milyen erősek a szárnyaik, amelyek képesek messzire repíteni őket a nyár során - egészen addig, amíg majd szeptemberben ismét visszazárják őket.
Nem hinném, hogy bárki is vágyna közülük arra, hogy szeptemberben majd ismét be kelljen ülnie az iskolapadba, de mégis ez az a tudat, amely annyira értékessé teszi a nyári hónapokat, a szabadság idejét. Ha belegondolunk, minden jót akkor tudunk csak értékelni, ha mellé tesszük a dolog másik felét is: azt, amitől tartunk, amit szeretnénk elkerülni.

A tanév zárásával, pár hét múlva a számomra is kinyitják majd a kalitka ajtaját, és én nem tudom eldönteni, hogy szeretném-e, ha szeptemberben visszazárnák. Persze, ez érdekes kérdés: még sosem próbáltam ki a szárnyaimat, hogy vajon elbírnak-e, tudják-e, hogy merre kell majd haladniuk, vagy hogy elég kitartóak-e. Családom van, és mindannyiunk sorsa függ ettől.

Szóval, majd csak augusztus közepe táján fog kiderülni, hogy ebben az iskolában szükség lesz-e a munkámra. Akkor derül ki, hogy elindul-e az az osztály, amelyben eddig az időm felét eltöltöttem. De hála a Jóistennek, az már eddig is kiderült, hogy vannak barátaim, akik, bár nem is tudtam róluk, kinyújtották felém a kezüket, és nekem csak meg kellett kapaszkodnom bennük. Ez nagyszerű élmény, kívánom, hogy mindenki éljen át hasonlót az életében.

Most egy kicsit úgy érzem magam, mint névrokonom, a Csongor és Tünde főhőse a hármasút előtt:

"A közép a biztos út,

Oh, de melyik nem közép itt?

Melyik az, mely célra jut?

Itt egymásba összefutnak,

Egy csekély ponton nyugosznak,

S mennyi ország, mennyi tenger

Nyúlik végeik között!

Vagy tán vége sincs az útnak,

Végtelenbe téved el,

S rajta az élet úgy vesz el,

Mint mi képet jégre írnak?"

Igen, most előttem is pontosan három út áll, és a nyár végéig el kell döntenem, hogy melyiken járok tovább. Annyi már bizonyosnak látszik, hogy egyetemi tanulmányaimat nincs értelme folytatni. Oktatási tapasztalattal rendelkező közgazdász vagyok, nem fog komoly szerepet játszani a jövőmben, hogy van-e tanári végzettségem, vagy sem.

S, hogy melyik a közép út? Mindegyik az, és mindegyik vezet valahová. Igen sok, és sokféle feladatot láttam már el sikerrel az eddigi életem során, meg fogok birkózni azzal, ami jön. Persze, a végeredmény nem volt mindig tökéletes, mindig követtem el hibákat, de mindig képes voltam korrigálni azokat. Mindig kerestem a jobb megoldásokat, és azokat a pontokat, amelyeken változtatni kell. Szerintem a siker érdekében ennél többet nem is lehet megtenni.

Keserédes érzések töltenek el, amikor visszatekintek az itt eltöltött két évre. Voltak, vannak hibáim, és nem is kicsik. De félek, hogy még a legtapasztaltabb tanárok is követnek el hibákat, tehát a sornak sosem lesz vége. Ugyanakkor, néhány hete kaptam egy érdekes levelet az egyik volt tanítványomtól, amelynek elolvasása után tényleg nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.

A levél előzménye, hogy az általam tanított tárgyból a szakvizsgán az osztály 100%-a sikerrel átment, mindenkinek sikerült a megmérettetés. A vizsgaelnök megdicsérte a záródolgozatokat is, amelyek szintén az én közreműködésemmel készültek. Ugyanakkor tapasztalt, nagy múltú kollégám tantárgyából a sikeresen vizsgázók aránya 60% lett. Igaz, hogy a vizsgafeladatok véletlenszerűsége és a nehézségi fok jelentős ingadozása miatt ebből messzemenő következtetéseket levonni nem lehet, de azért mégis jó érzés.

A levélből megtudtam, hogy a csoportomat számomra nem túl hízelgő módon készítették elő a velem való találkozásra. Megtudtam, hogy sem a kollégáim, sem a tanítványaim egy része nem érti, nem tudja, hogy mit miért csinálok úgy, ahogy. Idézet a levélből:

"Szeretném megköszönni ezt az évet, mert ha Ön nincs, most nem lenne pénzügy vizsgám. Az órák 99%-a mindig jó hangulatban telt, mindig jókedvűen mentem be, és hiába voltak kudarcok és nehézségek, valamilyen szinten életre is nevelt minket, legalábbis engem. A sok viccelődés és a komoly beszélgetések hozzájárultak ahhoz, hogy most a bukásomat is igyekszem pozitívan felfogni, és ehhez Ön is hozzájárult az év során adott tanácsokkal és az elmesélt saját tapasztalataival. Tanárként tényleg nem a legjobb, de emberként (amennyire én megismertem) maximálisan jó és ez az ami igazán számít. Azt hiszem ez a vizsgaeredményeken is látszik... :)" 

Igen. Igaz, hogy az utolsó tanévben kicsit megtanultam tanárként viselkedni. Megtanultam olyan hangerővel beszélni, hogy túlkiabáljam az alapzajt, és megtanultam, hogy időnként fegyelmezni kell a csoportot, különben lehetetlenné válik a közös munka, és értelmetlenné az idő eltöltése. Rájöttem, hogy a demokratikus megoldások nem mindig vezetnek jóra, és az esetek egy részében igenis vezetőként, alfahímként kell vezetnem a csapatot.
De ezek mögött a legfontosabbnak mindig a legősibb, felsőbb parancsot igyekeztem követni: Embernek maradni.

S most hogyan tovább? A holnap megmutatja magát.

"Sík mezőben hármas út,

Jobbra, balra szertefut,

A középső célra jut."

Csongor úrfi, jó szerencsét.