20% vezetéselmélet, 80% józan ész

Az iskolában tanultaknak mintegy 20%-át hasznosítjuk későbbi életünk során - ezt még hajdanában hallottam valamelyik tanáromtól. E filozófia szerint azért járunk iskolába, hogy az a bizonyos 100% minél több legyen, s így a 20% is több lehet. Persze, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mi a francnak tanuljuk azt a maradék 80%-ot? Hát igen... Azért, mert előre senki sem tudja, melyik 20%-ra lesz majd szükségünk.
Persze, vannak iskolarendszerek, amelyek már a kezdeti években is sikerrel orientálják növendékeiket egy bizonyos irányban, de az általuk elért eredmények "mindössze" annyival jobbak, hogy a tanulók többet foglalkozhatnak a számukra kedves dolgokkal, s így jobban érzik magukat az iskolában. A megszerzett tudás is specializáltabb - de a 20% valószínűleg náluk is 20% marad.

Azért kezdtem ezen agyalni, mert most egy olyan elmélet ugrott be, amit még főiskolás koromban tanultam vezetéselméletből. A tárgyon belül is valamiért a szokásosnál jobban megragadt bennem Friedrich Herzberg kéttényezős motivációs elmélete, aki a munkahelyi környezeti elemeket két fő csoportra bontotta. Az egyik csoportot higiénés faktoroknak, a másikat motivátoroknak nevezte.
A higiénés faktorok nem alkalmasak motiválásra, de ha nincsenek rendben, akkor rosszul érzi magát a dolgozó, és nem fog jól teljesíteni. Másképpen, javításukkal legfeljebb azt tudjuk elérni, hogy a munkavállalók ne érezzék magukat rosszul. Az ember nem is gondolná, hogy a kutatások alapján ebbe a kategóriába kerül majd a bér (megj: az USA-béli bérszintek mellett ez könnyen elképzelhető). Ami témánk szempontjából fontosabb e körben a munkafeltételek, a státusz, a felelősség; amelyek az oktatásban is változatlan formában értelmezhetőek.
A motivátorokkal viszont a dolgozók magasabb teljesítmény elérésére serkenthetők - ha javítunk rajtuk, a dolgozó elégedettebb lesz, és jobb, több munkát ad ki a keze alól. Ilyenek például a sikerélmény és az elismerés.

Egy másik doktrínából, talán változásmenedzsmentből ismerős, hogy meggyőzésükhöz érdemes alkalmazni a dolgozók bevonását, ami annyi tesz, hogy a fontosabb kérdések megoldásához érdemes az egész csapatunkkal együtt megtalálni a megoldást, mert azt könnyebben sikerre lehet majd vinni.

Elsőre talán furcsa, de a tanár-diák viszony valahol analóg a vállalati vezető és beosztottjai viszonyával.

Azon a ponton állok, ahol nem tudom megítélni, hogy a megoldást mennyiben köszönhetem vezetéselméleti előtanulmányaimnak, és mennyiben a józan paraszti logikának, ami a legcsavarosabb helyzetekből is képes kivezetni az embert.

Minden normális osztálynál eljön az az időszak, amikor fegyelmezetlensége miatt többé-kevésbé kezelhetetlenné válik. Kinél-kinél ez más évfolyamon következik be, de valamikor eléri a mélypontot, amit vagy megtart, vagy átlendül rajta. Az én kis tizedikeseimnél abban a szakaszban járunk, amikor az osztály nagyon megosztott a kérdésben: vannak egynéhányan, akik a tanórák helyett nagyjából bárhol máshol szívesebben lennének, és ezt viselkedésükkel ki is fejezik. S szintén vannak jópáran, akik az órán eltöltött időt, ha már ott vannak, inkább kihasználnák tanulásra - hogy mégse otthon várjon rájuk minden.

Csakhogy a hangos negyed ezt eléggé megnehezíti.

A jogi alapismereteket kezdtük velük a múlt héten, a normák és a jog kapcsolatával, majd a jogalkotással. Beiktattam hát egy jogalkotás gyakorlati órát, és tövéről hegyére átbeszéltük a kérdést, amiből végül megalkottunk egy jogszabályt, amit egy Hirdetményen, az osztályteremben közzé is tettünk. Magam is meglepődtem, hogy mennyire komplex megoldást találtunk ki, és hogy ennek milyen nagy támogatottsága volt. Derék, jó szándékú osztály ez, hiába.

A megoldás kulcsa a tanulók közül az óra elején kiválasztott teremfelügyelő személye, akinek az a feladata, hogy az egész órán a táblánál álljon, és a rendbontókat felírja a táblára. Ők mínuszokat kapnak. Helyes órai aktivitással, szorgalmi feladatokka pluszok is szerezhetőek, és a kettő elszámolható egymás ellenében. Öt mínuszért szaktanári figyelmeztetést, öt pluszért jeles érdemjegyet lehet kapni.
A megoldás annyira mutatós, hogy némely kollégám jelezte felém, hogy másik osztályok is szeretnének valami hasonlót bevezetni. ☺

Persze, a megoldás kulcsa adja annak lényegét. A teremfelügyelő. Bizony, el tudok képzelni olyan társaságot, amelyben nem működne a feladatkör, mert senki sem merné vállalni a felelősséget, ami az igazságosztó szereppel jár.

Szerencsére nálunk ritka az ilyen osztály. Akik itt vannak, tudják, mit várnak el az élettől, és tudják, hogy a céljaik eléréséhez a tanuláson, és az erről szóló dokumentumok megszerzésén keresztül vezet az út. Mert ezek a dokumentumok olyan kapukat nyitnak majd meg a számukra, amelyek egyébként mindörökre zárva maradnának előttük.

A felelés lélektana

Felelni. Milyen rettegett szó is ez. Magában foglalja a megfelelést, a személyes kontaktust, a tudást, és az önkifejezés igényét. És az egykori kudarcokat, és a lámpalázat. És ki tudja, még mi mindent. Akkor miért is felelünk? Meglepődtem, amikor elemezni kezdtem a tapasztalataimat.

Mint alapvetően a felsőoktatásban szocializálódott oktató, a felelés, mint számonkérési mód, meglehetősen távol áll tőlem. Lassan két éve, hogy egy középiskolában tanítok, és eddig szinte nem is feleltettem. Valahogyan tanárként is élnek bennem azok az alapvetések, amelyek szerint ez egy szükségtelen rossz, amit valaki egyszer kitalált, hogy a hatalmát bizonyítsa.

Ilyen felvetés például, hogy az osztály azon tanulói, akik éppen nem felelnek, gyakorlatilag semmittevéssel tengetik el azokat a perceket, amíg egy társuk felel.

Vagy az, hogy igazságtalan azzal szemben, akit éppen feleltetnek - hiszen tőle számon kérik azt, amit a többieken éppen akkor nem.

Az elmúlt néhány héten azonban sok minden megváltozott körülöttem. A vizsgaidőszak olyan sok időt és energiát elrabolt tőlem, hogy sehogyan sem tudtam magam utolérni. Átlagosan napi egy dolgozatot írattam, amelyeket össze is kellett állítanom, utóbb ki is kellett javítanom. Eközben szorgalmasan bontom kérdésekre a tananyagot a létező összes osztályomnál. Némelyeknél még a válaszokat is leírom. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy ezt a mennyiségű háttérmunkát a megfelelő színvonalon el tudjam látni. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a röpdolgozatokat részben vagy egészben kiváltom egész órás felelésekkel.

Az osztályok reakciója egyöntetűen az ellenkezés, tagadás, könyörgés, majd az elfogadás fokozatokon ment keresztül. Mindegyiknél, kivétel nélkül. Talán a tömegpszichológia már le is írta ezeket a stádiumokat, de rám az újdonság erejével, érdekes felismerésként hatott.

És megváltozott az osztályok lelkülete is. Érzékelhetően. Ez gondolkodóba ejtett, és megpróbáltam a feleltetés, mint számonkérési mód pszichológiai hatásait számba venni. Tapasztalataim a következők.

• A felelés és feleltetés a hatalom kifejeződése. Sosem vágytam rá, hogy a tanulóim azért nézzenek fel rám, mert hatalmi pozícióban vagyok. A csodába is, én is ember vagyok: megvannak a korlátaim, nem vagyok tökéletes, és nyilván sosem leszek az. Ha tisztelnek, tiszteljenek azért aki vagyok, s ne a pozícióm miatt, vagy mert bántani tudom őket. Tiszteljenek az emberi tulajdonságaimért, mert próbálom egyengetni az útjukat azon a rögös terepen, amelynek végén majd megtanulnak, megértenek dolgokat, és megszerzik erről a megfelelő dokumentumot egy bizonyítvány formájában. 

De mi van akkor, ha a tanulóknak  van rá szükségük, hogy ne pusztán emberi tökéletlenségemben tiszteljenek? Mi van akkor, ha ez szükséges ahhoz, hogy teljesíteni akarjanak, hogy komolyan vegyék azokat a célokat, amelyek eléréséhez én tudom hozzásegíteni őket?

• Feleltetni lehet emberségesen. Meglepően gyorsan és hamar megtapasztaltam, hogy ez a számonkérési mód nem jár szükségszerűen a kudarc élményével. Nem szükséges, hogy az egész osztály lélegzet-visszafojtva figyelje, hogy hogyan küzd meg az éppen kiválasztott társuk a kérdésekkel. Megfelelő légkört és körülményeket teremtve a felelő könnyebben kibontakozik, mintha írásban, a rideg válaszokat kellene visszaadnia. Ráadásul segítő kérdésekkel, mintegy beszélgetésbe burkolva, szinte szerethetővé tehető ez a számonkérési mód. Ezt bizonyítja, hogy többen is vannak, akiket már feleltettem, és újból jelentkeznek felelésre.
• A személyes kontaktus kölcsönös empátiát ébreszt. A beszélgetés során, amit felelésnek nevezünk, olyan páratlan mód nyílik arra, hogy megismerjük a beszélgetőtársunkat, amit semmilyen más közösségi kapcsolat, vagy számonkérési mód nem tud biztosítani. S nem csak én érzek rá egyre jobban a tanuló egyéniségére, de valahogyan ő is jobban, más oldalról ismer meg engem, mint az óra más részeiben. Ez pedig oly fontos lenne ahhoz, hogy a közös célok érdekében együttesen tett erőfeszítéseink értelmet nyerjenek. 
• Az osztály többi része nem fog tétlenül ücsörögni. Az egész órás felelésnél nincs serkentőbb agytréning az éppen nem felelők részére, hiszen senki sem tudja, ki lesz a következő. A tapasztalataim azt mutatják, hogy ebben a stresszes közegben mindenki elmélyül a tananyagban, és viharos sebességgel szívja magába az ismereteket. Sokkal hatékonyabb ez a fajta tanulás, mintha közösen átismételnénk vagy összefoglalnánk a tananyagot, és sokkal hatékonyabb az otthoni magányos tanulásnál is. 

Azt hiszem, átértékelődött bennem a feleltetés, mint számonkérési mód. Kicsit sajnálom, hogy ehhez ilyen sokat kellett várnom, de lám, olyan helyzetbe kerültem, ahol kénytelen voltam megküzdeni a Kapu Őrével, aki elzárta előlem ezt a tudást. Az élet a legnagyobb tanító.