Élni és visszaélni

Egyik osztálynál folyamatosan és egyre erőteljesebben érzékelem a régi mentalitások visszatérését. Ezt mondhatnám úgy is, hogy a helyzet fokozódik. Persze, az osztályhelyzet... :-)
Megjegyzem, hogy szerencsére ők a kivételek, a többi osztály értékeli és örömmel elfogadja az új módszereket. De ez az osztály...

Próbálok nyíltan beszélgetni velük. Ez mindenképpen jó vállalkozás, mert talán jobban megértem, hogyan működnek. Nagyon riasztó viszont, hogy ismét hallom ugyanazokat a válaszokat, amelyeket a korábbi években is hallottam néhányaktól.
A csoportdinamikának megfelelően minden osztályban kialakul, hogy kik vállalják fel a megmondóember szerepét, és náluk ez a néhány ember ugyanazokat sorolja, amiket egy évvel korábban is hallottam tőlük. Talán, mert a megmondóemberek személye nem változott?... Tartok tőle, hogy nem. Van egy réteg ebben az osztályban, amely ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint tavaly ilyenkor.

Történetük lényege dióhéjban, hogy az osztály két részre szakadt: az egyik rész tud élni az általam felkínált lehetőségekkel, örül, hogy adottak a kérdések, és nagy részükre önállóan is képes és hajlandó felkészülni. Élvezi a helyzetet, jó dolgozatokat ír, építő jelleggel hozzá tud szólni az újabb kérdésekhez.
Az osztály másik része viszont nem kellően motivált arra, hogy az alapismereteket legalább nagyjából átnézze és értelmezze. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy az órai feladatokat sem tudja már megoldani, és hiába is fejtem ki az összefüggéseket, nagyjából semmit sem fog megérteni belőle. És persze a többieket erősen akadályozza ebben. Pont, mint tavaly.

A dolgozat közeledtével gyakorlatilag bevallották, hogy az elmúlt egy hét alatt gyakorlatilag nem fejlődtek semmit. Persze, ez az osztálynak arra a bizonyos kevésbé motivált részére igaz, és bízom benne, hogy náluk is túlzás. És hiába van ott az osztály másik fele, amely szépen haladna, mert a gyengébb láncszemek fogják meghatározni a haladásunk valós ütemét.
Bár az osztály felét nyilván nem fogom megbuktatni, de nyilvánvalónak látszik, hogy mindenki élete könnyebb lenne, ha ők kevesebben lennének. De persze nem ez az igazi megoldás.

Picit még tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, jó is, hogy itt van a szünet.
Jöjjenek a "harcos" órák, amikor már fegyelmezni kell őket, hogy halljam a saját hangomat? Jöjjenek az óráról órára történő, jegyre menő felelések? A röpdolik???
Jajj, jajj, jajj... Hiszen azzal senkinek sem lesz jobb.
Nem tudom.

Ugyanakkor, sajnos elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnám pozitív, megerősítő jelleggel motiválni ezeket a tanulókat. Ha pedig bevetem a hatalmi, megfélemlítésre épülő eszközöket, azzal mindenkinek ártok. A félelem megköt.
Másrészt, ha úgy vesszük, ez is egy motiváció, még ha negatív is.
És legalább tudnánk haladni a tananyaggal is.

Filozófiai tanulságként három dolog jut az eszembe erről a történetről.

Az egyik a közgazdaságtanban a potyautas problémája, amikor mindenki élvezni szeretné valamely dolog hasznait, miközben ő maga nem, vagy minél kevesebbet szeretne hozzátenni ahhoz. Az osztály kevésbé motivált fele a többieket is megfosztja attól a lehetőségtől, hogy valamivel talán könnyebben vegyék az akadályokat.
A másik csak egy mondat valamely ősi tanításból, amely így hangzik: "Hiába mesélsz a kútban élő békának az óceán végtelenségéről."
A harmadik pedig az örök igazság, hogy mint mindennel, a szabadsággal is lehet élni és lehet visszaélni. A szabadság felelősség. A több szabadság semmi más, mint több lehetőség arra, hogy a dolgainkat jól, vagy rosszul intézzük. Ha jól használjuk, sokkal jobb lesz a kimenet, ha rosszul, sokkal lesz rosszabb. De vajon ki mondja meg nekünk, hogy hogyan intézzük jól vagy rosszul a dolgainkat?

A Kapu Őre

"Minden zarándok magával kell hogy vigyen az Útra:

• Egy edényben parazsat, amelynél társai megmelegedhetnek,
• Egy lámpást, mely szívét világítja meg, hogy társai olvashassanak benne,
• Egy erszény aranyat, amelyet nem szór el az út mentén, hanem eloszt társai között,
• Egy lepecsételt urnát, melyben minden aspirációját hozza, hogy lába elé vesse majd annak, aki a Küszöb előtt vár rá... " (Hamvas Béla: A zarándok)

Az ősi, okkult tanokban rendre leírják a Kapu Őrének, vagy Küszöb Őrének mitikus figuráját. A legendák szerint a koromfekete, villogó szemű, nagy karmokkal felszerelt, ocsmány, vicsorgó fenevad az Alvilág, vagy tágabban értelmezve minden, az ember számára új, ismeretlen szféra védelmezője. A félelmeink táplálják, és torz tükröt tart elénk, amelyben saját hibáinkat, mulasztásainkat, tökéletlenségeinket és félelmeinket mutatja meg. A számunkra új mezőre való belépéshez szembe kell néznünk Vele, és le kell győznünk Őt.

Hát, most nekem is megmutatta Magát.

Az elmúlt héten több helyütt kiütköztek azok a problémák vagy hiányosságok, amelyekre megoldást kell találnom, ill. találnunk az osztályokkal együtt. Ezek a dolgok jellemzően nem egysíkúak, az esetek összetettek, és a tünetegyüttes alapján kell következtetnem, következtetnünk a kiváltó okok felé. Mindazonáltal, a kiváltó okok helyes megállapítása és orvoslása meghozhatja a kívánt eredményt.

1. A blokkosítás elve
Ahol lehetséges és célravezető, törekedni kell a tananyag blokkosítására. 
Tanítási módszerek ide vagy oda, nem tudom, tanult-e valaki már heti 1 órában matematikát vagy fizikát. Szerintem lehetetlen. Mire eltelik egy hét, szerencsétlen tanuló már régen elfelejtett minden összefüggést, amit egyszer már begyakoroltunk.
Az egyik osztálynál a pénzügy gyakorlathoz valaki valamikor valahol heti 1 órát rendelt hozzá, heti 2 óra elmélet mellett. Nem hinném, hogy túl sokan lennének az olyan kollégák az országban, akik ezt a rendet megtartva mégis sikeresen megtanítják a tananyagot, ami egyébként teljesen tanulható lenne.
Én úgy gondolom, hogy ebben az esetben a legjobb választás, ha blokkosítom a tananyagot. Két hét elmélet, egy hét gyakorlat, heti három órában. Mindenkinek jobb lesz így.

2. A határozottság elve
Meg kell találni és megtartani az engedékenység határát. Ezzel az a legfőbb nehézség, hogy osztályonként, egyénenként, és az idő múlásával is változik, hogy meddig lehet és érdemes elmenni.
Az egyik osztálynál krónikussá vált az a túlélő stratégia, hogy a dolgozatot egyre tovább és tovább halogatjuk. Az első két halasztást én magam is támogattam, mert valóban indokoltnak látszott. De a dolgozat további két órát csúszott, mert tanulóim roppant meggyőzően előadták, hogy mindig a "következő" órára beszéltük meg. Annyira nem is érdekelt a kérdés, ezért nem voltam elég határozott. Ezen nyilván változtatnom kell, mert a kiszámíthatóság rovására megy, ami hosszú távon komoly károkat okoz.

Egy másik osztálynál egy egész óra veszett el azzal, hogy miután kiosztottam a legutóbbi dolgozatot, a tanulók sorban álltak a tanári asztalnál, hogy kinek miért adjak még egy fél pontot a jobb jegy érdekében. Azon túl, hogy egyszer csak kicsengettek, egyesek egészen addig elmentek, hogy a két szép szemükért is pontot kellett volna adnom, mert hát mások is kaptak. Ez bizonyosan nem tartható. Az időveszteség sem elfogadható, és az a mentalitás sem, amelyhez az ilyen akciók vezetnek.

3. A szeparáció elve 
Szét kell választani az önállóan feldolgozható, és az önállóan fel nem dolgozható témaköröket.

A kérdéstípusok három kategóriáját alkalmazom:

1. amelyekre a választ meg kell találni és aláhúzni a könyvben,
2. amelyeket meg kell érteni, meg kell fejteni, át kell gondolni,
3. és olyanokat, amelyek majd a dolgozatban szerepelnek.

A három kategória egymásra épül. Az első típus az alapok. A második a ráépétés, feltételezi az alapok megfelelő szintű ismeretét. Csak az alapok elsajátítását követően szabad őket feltenni.
Jelen esetben rosszul mértem fel az osztály képességeit és szorgalmát, és a feladatlapomon valamivel összetettebb feladatok is megjelentek. Az osztály visszahőkölt ezektől a feladatoktól, és kaotikusan reagált. Erre még nem állnak készen.
Pedig csepegtetve fel kell tenni azokat a kérdéseket is, amelyeket végiggondolva a tanulók is saját következtetéseket tudnak levonni. A tanulásnak ez már egy magasabb, hatékonyabb, és sokkal élvezetesebb szintje, és úgy gondolom, hogy nekem is segítenem kell nekik, hogy idáig eljussanak.
Az viszont erősen csoport- és egyénfüggő, hogy jelenleg ki mire tartja magát képesnek. Feladatomként adódik, hogy ezt a határt megismerjem, és határaikat mindig kicsit jobban és jobban kitolva egyre bonyolultabb feladatok megoldására neveljem őket. Mindannyiunk érdekében.

A helyes okok felkutatása és orvoslása a jobb eredmény reményét hordozza magában. Persze, illúziók helyett egészen biztosan kijelenthetjük, hogy, miután ezekre megtaláljuk a választ, újabbnál újabb kérdések fognak majd felmerülni, amelyekre újabb válaszokat kell majd találni...

Hiszen kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.

Az energiamegmaradás törvénye

Elfáradtam. A napi többórányi készülés, a részletekben való elmerülés, a tanulók titkainak megértésére tett erőfeszítések megtették a hatásukat. Ráadásul így, hogy szombatonként mindig az egyetemen vagyok, sosem tudok kikapcsolni. Nem véletlenül találták ki a heti kettő pihenőnapot, amelyeket két egymást követő napon kellene biztosítani a jó munkás embernek. Másrészt, kimerültségemet nyilván tovább fokozzák az egyre rövidülő nappalok, és hosszabbodó éjszakák is. Érzi ezt az ember. És mikor lesz még Karácsony!...

Ellenben, úgy látszik, hogy nem csak a problémák, de az energia is megmarad. Kicsit olyan, mintha a tőlem most hiányzó energia a tanulóimra szállt volna át. A végén még tényleg valami fényhordozó, vagy közvetítő leszek, mint a történelem legendás, nagy tanítói vagy gyógyítói. Na persze. Erre azért kíváncsi leszek ;-).

A csoportjaim többsége kifejezetten dinamikus, lendületes és motivált. Ki-ki a maga módján, korábbi önmagához képest. A többen már ügyesen érzik, és nagyon kevés instrukcióval meg is fejtik, hogy mit kell majd megtanulni. Többen próbálgatják ízlelgetni, megérteni, átélni a fogalmakat, a definíciókat és az összefüggéseket, aminek nagyon örülök. Érzésem szerint ez is lenne a következő lépcsőfok, a következő közös feladatunk. Megtanulni tanulni. Meglátni a lényeget, és felderíteni az összefüggéseket.

Kezdek büszke lenni az osztályaimra. A kilencedikben gond nélkül megtettem a héten, hogy kiadtam nekik az órán feldolgozandó kérdéseket, és hátra ültem az utolsó padba, hogy feleltessem egyiküket, aki javítani szeretett volna. Nyugodtan beszélgettünk, míg a többiek fegyelmezetten, kissé izgatottan keresgélték és találgatták a megfejtéseket. Senkire nem kellett rászólni, hogy túl hangos lenne, vagy hogy ne mással foglalkozzék. Na jó. Egy kivétellel. De ez akkor is szép!

A tizedik megírta (szerintem) élete legjobb közgazdaságtan dolgozatát, egy korántsem egyszerű anyagrészből. Igaz, hogy az egyik feladattípust a dolgozat utáni órán ismét átvettük, és abból a feladatból pótlólag írtak egy rövid dolgozatot, de szépen megtanulták. Nagyon szép eredmények születtek, hiába csak 50% felett kaphatnak elégségest. Csak összehasonlításként, tavaly velük kínlódtunk két hónapon át ugyanazzal az anyagrésszel, amit a mostani kilencedikesekkel három hét alatt dolgoztunk fel.

Sajnos a fenti osztályoknál kicsit el vagyunk maradva a tanmenethez képest. Ez leginkább annak köszönhető, hogy ha kellett, kicsit tovább időztünk egy-egy témánál, vagy megismételtünk egy-egy dolgozatot. De legalább tényleg megtanulták, amit kellett. Annyira nem aggódom emiatt, mert a tükrözött osztályteremhez hasonló módszereknél mindenhol leírják, hogy a kezdeti időszakban, amíg kifejlődnek a tanuláshoz szükséges képességek, az érdeklődés és a motiváltság, sokkal lassúbb a haladás. A későbbiekben viszont, amikor már a fentiek kialakultak, a tanulók szinte szárnyakat kapnak. Csak el ne repüljenek :-).

A nagyokat nem lehet ugyanezzel a mércével mérni. Ők most meglehetősen száraz és unalmas pénzügyi témákat tanulnak, nekik megbocsátom, ha nem olyan lelkesek. De többségükben derekasan dolgoznak, és sokszor úgy érzem, hogy valójában hálásak, hogy sokkal kevesebb időn keresztül untatom őket a magyarázatokkal. Lehet, hogy esetükben a kevesebb is több.