Élni és visszaélni

Egyik osztálynál folyamatosan és egyre erőteljesebben érzékelem a régi mentalitások visszatérését. Ezt mondhatnám úgy is, hogy a helyzet fokozódik. Persze, az osztályhelyzet... :-)
Megjegyzem, hogy szerencsére ők a kivételek, a többi osztály értékeli és örömmel elfogadja az új módszereket. De ez az osztály...

Próbálok nyíltan beszélgetni velük. Ez mindenképpen jó vállalkozás, mert talán jobban megértem, hogyan működnek. Nagyon riasztó viszont, hogy ismét hallom ugyanazokat a válaszokat, amelyeket a korábbi években is hallottam néhányaktól.
A csoportdinamikának megfelelően minden osztályban kialakul, hogy kik vállalják fel a megmondóember szerepét, és náluk ez a néhány ember ugyanazokat sorolja, amiket egy évvel korábban is hallottam tőlük. Talán, mert a megmondóemberek személye nem változott?... Tartok tőle, hogy nem. Van egy réteg ebben az osztályban, amely ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint tavaly ilyenkor.

Történetük lényege dióhéjban, hogy az osztály két részre szakadt: az egyik rész tud élni az általam felkínált lehetőségekkel, örül, hogy adottak a kérdések, és nagy részükre önállóan is képes és hajlandó felkészülni. Élvezi a helyzetet, jó dolgozatokat ír, építő jelleggel hozzá tud szólni az újabb kérdésekhez.
Az osztály másik része viszont nem kellően motivált arra, hogy az alapismereteket legalább nagyjából átnézze és értelmezze. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy az órai feladatokat sem tudja már megoldani, és hiába is fejtem ki az összefüggéseket, nagyjából semmit sem fog megérteni belőle. És persze a többieket erősen akadályozza ebben. Pont, mint tavaly.

A dolgozat közeledtével gyakorlatilag bevallották, hogy az elmúlt egy hét alatt gyakorlatilag nem fejlődtek semmit. Persze, ez az osztálynak arra a bizonyos kevésbé motivált részére igaz, és bízom benne, hogy náluk is túlzás. És hiába van ott az osztály másik fele, amely szépen haladna, mert a gyengébb láncszemek fogják meghatározni a haladásunk valós ütemét.
Bár az osztály felét nyilván nem fogom megbuktatni, de nyilvánvalónak látszik, hogy mindenki élete könnyebb lenne, ha ők kevesebben lennének. De persze nem ez az igazi megoldás.

Picit még tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, jó is, hogy itt van a szünet.
Jöjjenek a "harcos" órák, amikor már fegyelmezni kell őket, hogy halljam a saját hangomat? Jöjjenek az óráról órára történő, jegyre menő felelések? A röpdolik???
Jajj, jajj, jajj... Hiszen azzal senkinek sem lesz jobb.
Nem tudom.

Ugyanakkor, sajnos elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnám pozitív, megerősítő jelleggel motiválni ezeket a tanulókat. Ha pedig bevetem a hatalmi, megfélemlítésre épülő eszközöket, azzal mindenkinek ártok. A félelem megköt.
Másrészt, ha úgy vesszük, ez is egy motiváció, még ha negatív is.
És legalább tudnánk haladni a tananyaggal is.

Filozófiai tanulságként három dolog jut az eszembe erről a történetről.

Az egyik a közgazdaságtanban a potyautas problémája, amikor mindenki élvezni szeretné valamely dolog hasznait, miközben ő maga nem, vagy minél kevesebbet szeretne hozzátenni ahhoz. Az osztály kevésbé motivált fele a többieket is megfosztja attól a lehetőségtől, hogy valamivel talán könnyebben vegyék az akadályokat.
A másik csak egy mondat valamely ősi tanításból, amely így hangzik: "Hiába mesélsz a kútban élő békának az óceán végtelenségéről."
A harmadik pedig az örök igazság, hogy mint mindennel, a szabadsággal is lehet élni és lehet visszaélni. A szabadság felelősség. A több szabadság semmi más, mint több lehetőség arra, hogy a dolgainkat jól, vagy rosszul intézzük. Ha jól használjuk, sokkal jobb lesz a kimenet, ha rosszul, sokkal lesz rosszabb. De vajon ki mondja meg nekünk, hogy hogyan intézzük jól vagy rosszul a dolgainkat?