Mint kalitkából szabadult madár...

... pontosan úgy röppentek ki tanulóim az ajtón tegnap, az utolsó tanítási nap végén. Ők most még nagyon jól tudják, hogy milyen erősek a szárnyaik, amelyek képesek messzire repíteni őket a nyár során - egészen addig, amíg majd szeptemberben ismét visszazárják őket.
Nem hinném, hogy bárki is vágyna közülük arra, hogy szeptemberben majd ismét be kelljen ülnie az iskolapadba, de mégis ez az a tudat, amely annyira értékessé teszi a nyári hónapokat, a szabadság idejét. Ha belegondolunk, minden jót akkor tudunk csak értékelni, ha mellé tesszük a dolog másik felét is: azt, amitől tartunk, amit szeretnénk elkerülni.

A tanév zárásával, pár hét múlva a számomra is kinyitják majd a kalitka ajtaját, és én nem tudom eldönteni, hogy szeretném-e, ha szeptemberben visszazárnák. Persze, ez érdekes kérdés: még sosem próbáltam ki a szárnyaimat, hogy vajon elbírnak-e, tudják-e, hogy merre kell majd haladniuk, vagy hogy elég kitartóak-e. Családom van, és mindannyiunk sorsa függ ettől.

Szóval, majd csak augusztus közepe táján fog kiderülni, hogy ebben az iskolában szükség lesz-e a munkámra. Akkor derül ki, hogy elindul-e az az osztály, amelyben eddig az időm felét eltöltöttem. De hála a Jóistennek, az már eddig is kiderült, hogy vannak barátaim, akik, bár nem is tudtam róluk, kinyújtották felém a kezüket, és nekem csak meg kellett kapaszkodnom bennük. Ez nagyszerű élmény, kívánom, hogy mindenki éljen át hasonlót az életében.

Most egy kicsit úgy érzem magam, mint névrokonom, a Csongor és Tünde főhőse a hármasút előtt:

"A közép a biztos út,

Oh, de melyik nem közép itt?

Melyik az, mely célra jut?

Itt egymásba összefutnak,

Egy csekély ponton nyugosznak,

S mennyi ország, mennyi tenger

Nyúlik végeik között!

Vagy tán vége sincs az útnak,

Végtelenbe téved el,

S rajta az élet úgy vesz el,

Mint mi képet jégre írnak?"

Igen, most előttem is pontosan három út áll, és a nyár végéig el kell döntenem, hogy melyiken járok tovább. Annyi már bizonyosnak látszik, hogy egyetemi tanulmányaimat nincs értelme folytatni. Oktatási tapasztalattal rendelkező közgazdász vagyok, nem fog komoly szerepet játszani a jövőmben, hogy van-e tanári végzettségem, vagy sem.

S, hogy melyik a közép út? Mindegyik az, és mindegyik vezet valahová. Igen sok, és sokféle feladatot láttam már el sikerrel az eddigi életem során, meg fogok birkózni azzal, ami jön. Persze, a végeredmény nem volt mindig tökéletes, mindig követtem el hibákat, de mindig képes voltam korrigálni azokat. Mindig kerestem a jobb megoldásokat, és azokat a pontokat, amelyeken változtatni kell. Szerintem a siker érdekében ennél többet nem is lehet megtenni.

Keserédes érzések töltenek el, amikor visszatekintek az itt eltöltött két évre. Voltak, vannak hibáim, és nem is kicsik. De félek, hogy még a legtapasztaltabb tanárok is követnek el hibákat, tehát a sornak sosem lesz vége. Ugyanakkor, néhány hete kaptam egy érdekes levelet az egyik volt tanítványomtól, amelynek elolvasása után tényleg nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.

A levél előzménye, hogy az általam tanított tárgyból a szakvizsgán az osztály 100%-a sikerrel átment, mindenkinek sikerült a megmérettetés. A vizsgaelnök megdicsérte a záródolgozatokat is, amelyek szintén az én közreműködésemmel készültek. Ugyanakkor tapasztalt, nagy múltú kollégám tantárgyából a sikeresen vizsgázók aránya 60% lett. Igaz, hogy a vizsgafeladatok véletlenszerűsége és a nehézségi fok jelentős ingadozása miatt ebből messzemenő következtetéseket levonni nem lehet, de azért mégis jó érzés.

A levélből megtudtam, hogy a csoportomat számomra nem túl hízelgő módon készítették elő a velem való találkozásra. Megtudtam, hogy sem a kollégáim, sem a tanítványaim egy része nem érti, nem tudja, hogy mit miért csinálok úgy, ahogy. Idézet a levélből:

"Szeretném megköszönni ezt az évet, mert ha Ön nincs, most nem lenne pénzügy vizsgám. Az órák 99%-a mindig jó hangulatban telt, mindig jókedvűen mentem be, és hiába voltak kudarcok és nehézségek, valamilyen szinten életre is nevelt minket, legalábbis engem. A sok viccelődés és a komoly beszélgetések hozzájárultak ahhoz, hogy most a bukásomat is igyekszem pozitívan felfogni, és ehhez Ön is hozzájárult az év során adott tanácsokkal és az elmesélt saját tapasztalataival. Tanárként tényleg nem a legjobb, de emberként (amennyire én megismertem) maximálisan jó és ez az ami igazán számít. Azt hiszem ez a vizsgaeredményeken is látszik... :)" 

Igen. Igaz, hogy az utolsó tanévben kicsit megtanultam tanárként viselkedni. Megtanultam olyan hangerővel beszélni, hogy túlkiabáljam az alapzajt, és megtanultam, hogy időnként fegyelmezni kell a csoportot, különben lehetetlenné válik a közös munka, és értelmetlenné az idő eltöltése. Rájöttem, hogy a demokratikus megoldások nem mindig vezetnek jóra, és az esetek egy részében igenis vezetőként, alfahímként kell vezetnem a csapatot.
De ezek mögött a legfontosabbnak mindig a legősibb, felsőbb parancsot igyekeztem követni: Embernek maradni.

S most hogyan tovább? A holnap megmutatja magát.

"Sík mezőben hármas út,

Jobbra, balra szertefut,

A középső célra jut."

Csongor úrfi, jó szerencsét.

20% vezetéselmélet, 80% józan ész

Az iskolában tanultaknak mintegy 20%-át hasznosítjuk későbbi életünk során - ezt még hajdanában hallottam valamelyik tanáromtól. E filozófia szerint azért járunk iskolába, hogy az a bizonyos 100% minél több legyen, s így a 20% is több lehet. Persze, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mi a francnak tanuljuk azt a maradék 80%-ot? Hát igen... Azért, mert előre senki sem tudja, melyik 20%-ra lesz majd szükségünk.
Persze, vannak iskolarendszerek, amelyek már a kezdeti években is sikerrel orientálják növendékeiket egy bizonyos irányban, de az általuk elért eredmények "mindössze" annyival jobbak, hogy a tanulók többet foglalkozhatnak a számukra kedves dolgokkal, s így jobban érzik magukat az iskolában. A megszerzett tudás is specializáltabb - de a 20% valószínűleg náluk is 20% marad.

Azért kezdtem ezen agyalni, mert most egy olyan elmélet ugrott be, amit még főiskolás koromban tanultam vezetéselméletből. A tárgyon belül is valamiért a szokásosnál jobban megragadt bennem Friedrich Herzberg kéttényezős motivációs elmélete, aki a munkahelyi környezeti elemeket két fő csoportra bontotta. Az egyik csoportot higiénés faktoroknak, a másikat motivátoroknak nevezte.
A higiénés faktorok nem alkalmasak motiválásra, de ha nincsenek rendben, akkor rosszul érzi magát a dolgozó, és nem fog jól teljesíteni. Másképpen, javításukkal legfeljebb azt tudjuk elérni, hogy a munkavállalók ne érezzék magukat rosszul. Az ember nem is gondolná, hogy a kutatások alapján ebbe a kategóriába kerül majd a bér (megj: az USA-béli bérszintek mellett ez könnyen elképzelhető). Ami témánk szempontjából fontosabb e körben a munkafeltételek, a státusz, a felelősség; amelyek az oktatásban is változatlan formában értelmezhetőek.
A motivátorokkal viszont a dolgozók magasabb teljesítmény elérésére serkenthetők - ha javítunk rajtuk, a dolgozó elégedettebb lesz, és jobb, több munkát ad ki a keze alól. Ilyenek például a sikerélmény és az elismerés.

Egy másik doktrínából, talán változásmenedzsmentből ismerős, hogy meggyőzésükhöz érdemes alkalmazni a dolgozók bevonását, ami annyi tesz, hogy a fontosabb kérdések megoldásához érdemes az egész csapatunkkal együtt megtalálni a megoldást, mert azt könnyebben sikerre lehet majd vinni.

Elsőre talán furcsa, de a tanár-diák viszony valahol analóg a vállalati vezető és beosztottjai viszonyával.

Azon a ponton állok, ahol nem tudom megítélni, hogy a megoldást mennyiben köszönhetem vezetéselméleti előtanulmányaimnak, és mennyiben a józan paraszti logikának, ami a legcsavarosabb helyzetekből is képes kivezetni az embert.

Minden normális osztálynál eljön az az időszak, amikor fegyelmezetlensége miatt többé-kevésbé kezelhetetlenné válik. Kinél-kinél ez más évfolyamon következik be, de valamikor eléri a mélypontot, amit vagy megtart, vagy átlendül rajta. Az én kis tizedikeseimnél abban a szakaszban járunk, amikor az osztály nagyon megosztott a kérdésben: vannak egynéhányan, akik a tanórák helyett nagyjából bárhol máshol szívesebben lennének, és ezt viselkedésükkel ki is fejezik. S szintén vannak jópáran, akik az órán eltöltött időt, ha már ott vannak, inkább kihasználnák tanulásra - hogy mégse otthon várjon rájuk minden.

Csakhogy a hangos negyed ezt eléggé megnehezíti.

A jogi alapismereteket kezdtük velük a múlt héten, a normák és a jog kapcsolatával, majd a jogalkotással. Beiktattam hát egy jogalkotás gyakorlati órát, és tövéről hegyére átbeszéltük a kérdést, amiből végül megalkottunk egy jogszabályt, amit egy Hirdetményen, az osztályteremben közzé is tettünk. Magam is meglepődtem, hogy mennyire komplex megoldást találtunk ki, és hogy ennek milyen nagy támogatottsága volt. Derék, jó szándékú osztály ez, hiába.

A megoldás kulcsa a tanulók közül az óra elején kiválasztott teremfelügyelő személye, akinek az a feladata, hogy az egész órán a táblánál álljon, és a rendbontókat felírja a táblára. Ők mínuszokat kapnak. Helyes órai aktivitással, szorgalmi feladatokka pluszok is szerezhetőek, és a kettő elszámolható egymás ellenében. Öt mínuszért szaktanári figyelmeztetést, öt pluszért jeles érdemjegyet lehet kapni.
A megoldás annyira mutatós, hogy némely kollégám jelezte felém, hogy másik osztályok is szeretnének valami hasonlót bevezetni. ☺

Persze, a megoldás kulcsa adja annak lényegét. A teremfelügyelő. Bizony, el tudok képzelni olyan társaságot, amelyben nem működne a feladatkör, mert senki sem merné vállalni a felelősséget, ami az igazságosztó szereppel jár.

Szerencsére nálunk ritka az ilyen osztály. Akik itt vannak, tudják, mit várnak el az élettől, és tudják, hogy a céljaik eléréséhez a tanuláson, és az erről szóló dokumentumok megszerzésén keresztül vezet az út. Mert ezek a dokumentumok olyan kapukat nyitnak majd meg a számukra, amelyek egyébként mindörökre zárva maradnának előttük.

A felelés lélektana

Felelni. Milyen rettegett szó is ez. Magában foglalja a megfelelést, a személyes kontaktust, a tudást, és az önkifejezés igényét. És az egykori kudarcokat, és a lámpalázat. És ki tudja, még mi mindent. Akkor miért is felelünk? Meglepődtem, amikor elemezni kezdtem a tapasztalataimat.

Mint alapvetően a felsőoktatásban szocializálódott oktató, a felelés, mint számonkérési mód, meglehetősen távol áll tőlem. Lassan két éve, hogy egy középiskolában tanítok, és eddig szinte nem is feleltettem. Valahogyan tanárként is élnek bennem azok az alapvetések, amelyek szerint ez egy szükségtelen rossz, amit valaki egyszer kitalált, hogy a hatalmát bizonyítsa.

Ilyen felvetés például, hogy az osztály azon tanulói, akik éppen nem felelnek, gyakorlatilag semmittevéssel tengetik el azokat a perceket, amíg egy társuk felel.

Vagy az, hogy igazságtalan azzal szemben, akit éppen feleltetnek - hiszen tőle számon kérik azt, amit a többieken éppen akkor nem.

Az elmúlt néhány héten azonban sok minden megváltozott körülöttem. A vizsgaidőszak olyan sok időt és energiát elrabolt tőlem, hogy sehogyan sem tudtam magam utolérni. Átlagosan napi egy dolgozatot írattam, amelyeket össze is kellett állítanom, utóbb ki is kellett javítanom. Eközben szorgalmasan bontom kérdésekre a tananyagot a létező összes osztályomnál. Némelyeknél még a válaszokat is leírom. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy ezt a mennyiségű háttérmunkát a megfelelő színvonalon el tudjam látni. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a röpdolgozatokat részben vagy egészben kiváltom egész órás felelésekkel.

Az osztályok reakciója egyöntetűen az ellenkezés, tagadás, könyörgés, majd az elfogadás fokozatokon ment keresztül. Mindegyiknél, kivétel nélkül. Talán a tömegpszichológia már le is írta ezeket a stádiumokat, de rám az újdonság erejével, érdekes felismerésként hatott.

És megváltozott az osztályok lelkülete is. Érzékelhetően. Ez gondolkodóba ejtett, és megpróbáltam a feleltetés, mint számonkérési mód pszichológiai hatásait számba venni. Tapasztalataim a következők.

• A felelés és feleltetés a hatalom kifejeződése. Sosem vágytam rá, hogy a tanulóim azért nézzenek fel rám, mert hatalmi pozícióban vagyok. A csodába is, én is ember vagyok: megvannak a korlátaim, nem vagyok tökéletes, és nyilván sosem leszek az. Ha tisztelnek, tiszteljenek azért aki vagyok, s ne a pozícióm miatt, vagy mert bántani tudom őket. Tiszteljenek az emberi tulajdonságaimért, mert próbálom egyengetni az útjukat azon a rögös terepen, amelynek végén majd megtanulnak, megértenek dolgokat, és megszerzik erről a megfelelő dokumentumot egy bizonyítvány formájában. 

De mi van akkor, ha a tanulóknak  van rá szükségük, hogy ne pusztán emberi tökéletlenségemben tiszteljenek? Mi van akkor, ha ez szükséges ahhoz, hogy teljesíteni akarjanak, hogy komolyan vegyék azokat a célokat, amelyek eléréséhez én tudom hozzásegíteni őket?

• Feleltetni lehet emberségesen. Meglepően gyorsan és hamar megtapasztaltam, hogy ez a számonkérési mód nem jár szükségszerűen a kudarc élményével. Nem szükséges, hogy az egész osztály lélegzet-visszafojtva figyelje, hogy hogyan küzd meg az éppen kiválasztott társuk a kérdésekkel. Megfelelő légkört és körülményeket teremtve a felelő könnyebben kibontakozik, mintha írásban, a rideg válaszokat kellene visszaadnia. Ráadásul segítő kérdésekkel, mintegy beszélgetésbe burkolva, szinte szerethetővé tehető ez a számonkérési mód. Ezt bizonyítja, hogy többen is vannak, akiket már feleltettem, és újból jelentkeznek felelésre.
• A személyes kontaktus kölcsönös empátiát ébreszt. A beszélgetés során, amit felelésnek nevezünk, olyan páratlan mód nyílik arra, hogy megismerjük a beszélgetőtársunkat, amit semmilyen más közösségi kapcsolat, vagy számonkérési mód nem tud biztosítani. S nem csak én érzek rá egyre jobban a tanuló egyéniségére, de valahogyan ő is jobban, más oldalról ismer meg engem, mint az óra más részeiben. Ez pedig oly fontos lenne ahhoz, hogy a közös célok érdekében együttesen tett erőfeszítéseink értelmet nyerjenek. 
• Az osztály többi része nem fog tétlenül ücsörögni. Az egész órás felelésnél nincs serkentőbb agytréning az éppen nem felelők részére, hiszen senki sem tudja, ki lesz a következő. A tapasztalataim azt mutatják, hogy ebben a stresszes közegben mindenki elmélyül a tananyagban, és viharos sebességgel szívja magába az ismereteket. Sokkal hatékonyabb ez a fajta tanulás, mintha közösen átismételnénk vagy összefoglalnánk a tananyagot, és sokkal hatékonyabb az otthoni magányos tanulásnál is. 

Azt hiszem, átértékelődött bennem a feleltetés, mint számonkérési mód. Kicsit sajnálom, hogy ehhez ilyen sokat kellett várnom, de lám, olyan helyzetbe kerültem, ahol kénytelen voltam megküzdeni a Kapu Őrével, aki elzárta előlem ezt a tudást. Az élet a legnagyobb tanító.

Mit tanítunk igazából?

Főiskolás korom óta, körülbelül 20 éve töröm a fejem azon, hogy vajon mi a fontosabb a tanítási folyamatban: a tananyag, amit meg kell tanulni, vagy pedig azok az emberi értékek vagy mentalitások, amelyeket közben akarva-akaratlanul átveszünk a tanárainktól?

A középiskolában németből két teljesen eltérő tanár tanított 2-2 éven át, heti sok órában. Az első tanár a hagyományos módszerekkel tanított; nála szövegeket kellett bemagolnunk és visszamondanunk. Persze, a féloldalas szövegeket sosem tudtam szó szerint visszamondani, tehát feleléskor helyben fogalmaztam meg a legtöbb mondatot. Komoly előnyben voltak, akik nálam jobban tudtak németül, sosem tudtam igazán behozni a lemaradásomat. Rendszeresek voltak a szódolgozatok. 

A második tanárom pedig valami egészen mást képviselt. Nála szavak helyett szókapcsolatokat, rövid mondatokat kellett megtanulnunk. Olyan mondatokat, amelyekből egy-egy szó kicserélésével mondatok végtelen sorát tudjuk létrehozni, de a forma megmarad. Ma is előttem van az élmény, amikor behozott egy újságcikket, és elénk tette. Semmi szószedet, semmi segítség: csak azt kérte, hogy olvassuk el többször egymás után, értelmezzük a szöveget, és keressük ki azokat a szavakat, amelyeket nem értünk belőle. Elsőre teljesen abszurdnak tűnt a feladat, a cikk érthetetlen volt. Aztán, a második, majd a harmadik olvasás után lassanként kibontakozott az értelme. Végül nagyjából megértettem, hogy miről szól, és meg tudtam állapítani, hogy melyik az az 5 (azaz öt!) ismeretlen szó, amit megismerve 100%-ban érteném a teljes cikket. 

Mindkét tanáromtól sokat tanultam, Isten áldja őket érte. Ha megkérdeznék, kitől mit is, azt válaszolnám, hogy az első állhatatosságot, kitartást, fegyelmet tanított, a második problémamegoldásra, önállóságra nevelt. Az élethez mindkettő szükséges. Az, hogy mindkettőtől tanultam az idegen nyelvet is, szinte mellékesnek tűnik.

A másik példám főiskolás koromból származik. A tanáraim egészen elfogadható órákat tartottak. Az ember nem unatkozott közben, sok mindent megértett, és a végén feltehetően okosabban hagyta el a termet, mint előtte. Mégis emlékezetes volt az egyik tanárom, akinél már jó előre lehetett tudni, hogy a tantárgyi vizsga nem lesz túl megerőltető. 150 főt beültetett egy színházterembe, és egyedül felügyelt a vizsgán. Esélye nem volt rá, hogy kontroll alatt tartson bennünket, de szemmel láthatóan nem is nagyon izgatta a kérdés. Majdnem mindenki ötöst kapott nála. 

A legtöbb tanárom viszont nem ilyen volt. Keményen visszakérték, amit tudnunk kellett, és meg kellett dolgoznunk az átmenő jegyekért. Volt néhány kirívó példa is, akiknél a bukási arány 80-90%-os volt vizsgánként. Ezekre a tárgyakra tisztességgel felkészültem, és mindig elsőre átmentem. Nem feltétlenül jeles eredménnyel, de közepesnél rosszabbat nem volt szokásom szerezni. 

És visszatekintve úgy érzem, hogy csak azoktól tanultam valamit, akik megkövetelték a teljesítményt. Tudást, tartást, kitartást, önmagunk, kishitűségünk legyőzését, egyfajta belső harcot. Azoknak pedig, akiknél semmit sem kellett tenni az érdemjegyért, szinte már az emlékét is elfelejtettem. Valójában semmit nem tanultam tőlük, semmivel nem lettem több tőlük. Szörnyű kimondani, de valahol a lelkem mélyén még meg is vetem őket, mert csak az időmet rabolták. 

Ezt a bejegyzést főként azoknak szánom, akik a hétfői dolgozatot üresen adták be. Mivel nem sikerült megérteniük a számítási feladatot, ezért aztán az elméletet sem tanulták meg. Azok jártak jól, akik letették azt a keveset, amit tudtak - ők most kevés pontra is jó jegyeket szereztek.

Tanulmányaim során, ha kilátástalannak tűnő helyzetbe kerültem (azért elő-elő fordul az ilyen), az alábbi mondat lebegett a szemem előtt - szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe:

"Ha erőd kevés, a feleúton kidőlsz, de ne feküdj le az út elején"

Kung Fu-Ce 

15 perc

A pszichológiai felmérések alapján egy iskoláskorú növendéktől egyszerre legfeljebb 15-20 perc aktív figyelem várható el; ebben a korban ennyire képes az agyunk. Vagyis az új tananyagot minden órán elméletileg ekkora időkeretben kell feldolgozni. Az információ több szempontból is szöget ütött a fejembe.

1. Először az jutott az eszembe, hogy mire elég ennyi idő? Abból kiindulva, hogy nagyon sok órán ennek a duplája is kevés ahhoz, hogy az órára kitűzött mennyiséget feldolgozzuk.
2. A második gondolatom az volt, hogy akkor mire való a 45 perces tanítási óra? Ha tényleg csak 15 percet tanulunk, egy összesen 30 perces óra is elegendő lenne mindenre.

Aztán napokig, hetekig ízlelgettem a kérdést. Sok mindenre rájöttem, illetve kezdek ráérezni. Egyelőre maradok a frontális munka tervezésénél, hisz jellemzően ezt alkalmazom.

Ha egyszer 15 perc a keret, akkor annak nagyon ütős 15 percnek kell lennie. Elkezdtem kísérletezni azzal, hogy hogyan lehet a lehető leghatékonyabban kihasználni az időt. Annyi bizonyos, hogy nagyon sok és komoly felkészülést igényel.

1. Előtte kellőképpen rá kell hangolni az osztályt is, magunkat is, hogy akkor MOST jön a nagy durranás. Ismétlés, felelés, felidézés, végül rávezetés az új anyagra. Ez mondjuk lehet 10-15 perc.
2. A fő 15 percnek egyértelműnek, pörgősnek, és jól érthetőnek kell lennie. A kérdéseket a lehető legpontosabban, legegyszerűbben kell feltenni, és a válaszoknak is egyértelműeknek kell lennie. Itt nincs idő filozófiai fejtegetésekre, vagy hosszas rávezetésre. Az idő szorít, és mindenkinek fel kell fognia az újdonságokat. Ebben a szakaszban kritikus a fegyelem, a figyelem és a csend. Alapkövetelmény, mert ha itt megzavarja valaki vagy valami az óra menetét, azt nem lehet pótolni. És kritikus a tanár részéről az összeszedettség, mert a legkisebb hiba is megbosszulja magát.
3. Akkor mi legyen az utolsó 15 percben? Jó a logika, hogy itt kell megbeszélni, elmélyíteni, begyakorolni a tanultakat. Itt számolgatunk, itt keresünk gyakorlati példákat, itt tudjuk kibontani, kibontakoztatni a tanulói egyéniségeket, olykor-olykor hangos formájukban.

Azokban az osztályokban, amelyeknél jól működik a programozott módszer, ebben az irányban próbálok fejlődni.

Van azonban egy osztályom, amelyik továbbra is kifejezetten gyenge eredményeket hoz, hiába minden igyekezetem, hiába az előre kiadott kérdéssor. Tény, hogy sok és elég nehéz a tananyaguk, de ők más tárgyakból is ugyanezt csinálják. Többen is vannak, akiknek a tárgyamból 1,00 a féléves átlaguk. Velük vajon mi lehet a probléma? Mondhatnám, hogy probléma, hogy gyengék, hogy motiválatlanok, hogy nincs önbizalmuk, hogy olykor fegyelmezetlenek... De ezek mind-mind a tünetek. Sokat töröm rajtuk a fejem, hogy mi lehet a kulcs.

Szerintem alap probléma lehet náluk, hogy nagyon sok kudarc érte és éri őket folyamatosan. Ez komoly törést tud okozni az egyéniségben. Talán, ha sikerélményhez segíteném őket... Azon gondolkodom, hogy a tárgyhoz kapcsolódó cikkeket fogok keresni az interneten, és azok alapján kiselőadásokat kell majd tartaniuk. Ebből szervezünk egy versenyt, amely során sok-sok pluszpontot és néhány ötöst is lehet majd szerezni. Majd beszámolok róla, hogy sikerült.

Momentumok

Tapasztalatok, újabb ötletek, és sikerek. Örülök.
Igaz, hogy igazán nagy dolgok és változások nem történnek mostanában módszertani téren, mégis úgy gondolom, hogy érdemes néhány feljegyzést elhelyeznem itt a mindennapi tapasztalatok kapcsán.

Az a bizonyos szellem ugyanis megmásíthatatlanul kiszabadult a palackból, és minden más lett. Az osztályokkal időközönként továbbra is akad átbeszélni-valónk, de a munka a szokott rendben zajlik. Kérdések közreadása - feldolgozás - összefoglalás - számonkérés. A felmerülő napi kérdésekre azonban rendre felmerülnek számomra új válaszok, megoldások. És olyan sikerek, amelyekről nem is álmodtam korábban. Ezekből szemezgetek az alábbiakban.

1. Egy kis anyagrészt zártunk a 9. osztályban. 2-3 óra után mindig összefoglalást tartunk, ahol ismét átbeszéljük a dolgokat a számonkérés előtt. Ez esetben azonban úgy éreztem, hogy nem igazán van miről beszélni, mert a tananyag egysíkú, egyszerű. Nem nagyon van mit megérteni benne, viszont van néhány fogalom, felsorolás, csoportosítás. Az jutott az eszembe, hogy összefoglalásként jó lenne egy rejtvényt feladni nekik, amit ki-ki megoldana. Időm viszont nem volt rá, hogy ezt a rejtvényt összeállítsam, ezért ők kapták meg feladatként, hogy a témakörben szereplő fogalmak alapján állítsanak össze keresztrejtvényt.
Nagyon élvezték a feladatot, öröm volt nézni őket, ahogyan alkottak. Az óra végére elkészültek a művek, és mindenki büszkén adta át nekem.
Már csak az értékelés okoz gondot, mert mindenkiről elmondható, hogy a képességeihez mérten a legjobb produktumot adta ki a kezéből.
Következő órán megírták a dolgozatot, amelyben az osztály 45%-a kapott ötöst, az osztályátlag 4,05. Igazság szerint el sem hinném el, ha nem a saját szememmel látnám.

2. A 13. osztályban még korábban bevezettük azt a gyakorlatot, hogy a dolgozataikat mindig egy duplaóra második felében írjuk meg. Az első órában mindenki tanul, átnézi a tananyagot, és a második órában írnak. Most az merült fel bennem, hogy igazából ők maguk is megadhatnák a dolgozatkérdéseket. Körbement hát egy papírlap az osztályban, amire mindenki felírta az egyik kedvenc kérdését. Ezt követően én is áttanulmányoztam a kérdéssort, és kiegészítettem azzal a pár kérdéssel, amelyeket még hiányoltam. Végül sorsolással határoztam meg, hogy mely kérdések jelennek meg a dolgozatukban.
Az eljárás nagyon nagy sikert aratott, a tanulók lelkesek voltak. Úgy érezték, hogy ők is részt vesznek a számonkérési folyamat irányításában, ami igaz is volt. Pedig én is ugyanezeket a kérdéseket tettem volna fel. Az eredmény? Megírták a legjobb dolgozatot, amit valaha írtak az én tárgyaimból. Osztályátlag: 4,00; a dolgozatok 36%-a jeles.

3. Rendszeresen visszatérő probléma volt a ponthatáron lévők osztályozása. Ennek kezelése azért nehéz kérdés, mert egyszerre igazságosságot és méltányosságot is érint. Szerintem mindenki ismeri az ilyenkor felmerülő érveket és ellenérveket, vagy ha nem, akkor könnyen el tudja képzelni.
Nem lehetne-e, mert csak elnéztem a kérdést?
A másik oldalon a másik kérdéshez leírtam ezt a szót, és az ide jó lett volna...
Ha neki megadta, akkor nekem miért nem?
stb.
Azt hiszem, sikerült találnom egy mindenki számára elfogadható, méltányolható és mégis igazságos megoldást, méghozzá a pluszpontos kérdés formájában. A dolgozatokba pluszpontért beépítek egy olyan kérdést is, amelyik egy korábbi témakörhöz kapcsolódik, vagy a tárgyalt témakörhöz kapcsolódik ugyan, de csak némi fáradozás, gondolkodás után lehet megválaszolni. Igaz, hogy ez gyakran azzal jár, hogy a legjobbak közül lesznek, akik 105%-os eredményt érnek el a dolgozatban, viszont jó szűrő és megfelelő érv arra, hogy a méltányossági alapon érkező reklamációkat megfelelően kezeljem.

4. Nem tudom, mi történt a tanulóimmal. Olyan dolgozat-eredményeket produkálnak, mint még soha. A korábban leginkább problémásnak számító 10. osztályomban is most osztottam ki egy témazárót, amelyben az osztály 18%-a csillagos ötöst kapott, az ötösök aránya egyébként 30% ebben a dolgozatban. Három egyes, az osztályátlag 3,73. Ilyet még életemben nem láttam, és őszintén szólva teljességgel elképzelhetetlennek tartottam.
Végül, de nem utolsó sorban megtáltosodtak a 12. osztályosok is, pedig ők aztán addig tologatják a dolgozatokat, ameddig csak lehet. Most nem hagytam odébb tenni. Érdekes módon, ők is megírták a tanév eddigi legjobb dolgozatát; az ő átlaguk 3,86 volt, ami jóval magasabb, mint az osztályátlag.

Pedig nem érzékelem, hogy lejjebb adtam volna a szintet, és azt sem gondolnám, hogy a tananyag könnyebbé vált volna. Nagyon örülök ennek a teljesítménynek, és büszkén verhetném a mellemet, hogy lám-lám. S bár könnyen lehet, hogy ez a szép eredmény az oktatási módszerek finomításával fejlődött ki, azért kellett hozzá a félév közelsége, a kiküldött bukási értesítők, a szülői értekezlet is.
Akárhogy is, ez fantasztikus! :-)
Csak maradjon is így a tanév végéig! :-)

Értékelés

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Furcsa gondolatok és érzések kavarognak bennem egy ideje. Kettős érzések ezek, amelyek azt sugallják, ideje lezárnom ezeket a szálakat. A tükrözött osztályterem alkalmazására tett kísérletemet felfüggesztem. Mint várható is volt, félig sikerrel, félig kudarccal jártam, jártunk.
A blogom nem fog megszakadni, a folyamban meg fogom jelentetni A tanítás-tanulás elmélete című tárgyamhoz kapcsolt szakirodalom fejezeteiből készített kommentelt vázlataimat. S mivel itt van a vizsgaidőszak az egyetemen, már nem lesz sem időm, sem erőm kísérletezni az újszerű oktatási módszerekkel. Hamarosan engem is értékelnek, méghozzá elég sok tárgyból.

A módszer értékelése
Saját oktatói tapasztalatomban, azt kell megállapítanom, hogy ekkora tanulói terhelés mellett nem tudom alkalmazni ezt az oktatástechnikai módszert. A diákoknak nem marad idejük rá. Hiába kínálok kedvezményeket és jutalmakat nekik, ha egyszer a többi tárgy kemény teljesítménykényszere kizsigereli őket. Nem várhatom el tőlük, hogy "puszta" lelkesedésből otthon értékelhető munkát kifejtsenek azért, hogy a következő órán együtt örüljünk, amiért olyan ügyesek voltak. Egyszerűen nem működik, vagy én nem vagyok elég ügyes hozzá. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az én tárgyaim a nehéz tárgyak közé tartoznak, nem kevés ész és szorgalom kell hozzájuk, érthető, miért érzem ennyire nehézkesnek ezt a feltételrendszert.

A saját módszertanom értékelése
Annyi előnye mindenképp volt a kísérletnek, hogy a személyes oktatói módszertanom színesedett. Olyan "szellemek" jöttek elő a palackból, olyan kreatív megoldások születtek, amelyek egyébként nem valósulhattak volna meg. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy mielőtt egy-egy anyagrészbe bele kezdenénk, kigyűjtöm a könyv adatai alapján feltehető összes alapkérdést, és azokat a tanulók kezébe adom. Ez a dokumentum több soron is nagyon jó szolgálatot tesz. A tanulók pontosabban tudják, mekkora anyagrészt fogunk feldolgozni, a papírról látszik, hogy nagyjából meddig kell eljutnunk egy-egy óra végére. 90%-os pontossággal tudják, hogy milyen kérdéseket fognak kapni a számonkérés alkalmával - hiszen csak ritkán fordul elő, hogy új kérdést teszek fel, vagy átfogalmazom valamelyiket.
Így a számomra is könnyen tervezhetők, áttekinthetők az órák - az, hogy pontosan mit vettünk át, milyen kérdéseket tárgyaltunk, és melyek vannak még hátra. A kérdéssor nem csak dolgozat összeállításakor, de feleltetéskor is jó szolgálatot tesz.
Természetesen időnként alkalmazom a csoportmunka és a házidolgozat kínálta lehetőségeket is, de ezeket már korábban is elővettem.

A tanulók értékelése
A legfőbb tapasztalatom, hogy nem értették, mit akarok. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen az én fejemben is csak kusza elképzelések voltak, amelyek ráadásul folyamatosan változtak is. Néhány osztálynál rengeteg időt vesztettünk ennek köszönhetően. Ahogyan azt már a módszer értékelése címszó alatt is írtam, annak alapelvei nem igazán tudtak érvényesülni, és ezt a tanulók már az elején tudták. Persze, az már filozófiai kérdés, hogy mennyiben járult hozzá a szkepticizmusuk a módszer alkalmazásának kudarcához.
De mára már az osztályok többsége elfogadta, sőt örömmel veszi az általam alkalmazott oktatási módot. Jól működik az előre kiadott, tagolt kérdéssor. November végére már nincsenek illúzióik, több osztály is emlegetni szokta nekem, hogy az én tárgyamra készülnek a legtöbbet mind közül. Az eredményeik lassú, bizonytalan javulást mutatnak, de ez azért reményre ad okot.
Úgy látom, hogy könnyebbé nem tudom tenni a dolgukat. A tananyag mélysége, mennyisége és a rendelkezésre álló idő adott. Úgy érzem, hogy én csak a korrektséget és a kiszámíthatóságot próbálhatom meg biztosítani annak elsajátításához.

A blogírás értékelése
Sosem kezdek blogot írni, ha Ollé tanár úr nem ígér A tanítás-tanulás elmélete című tárgyhoz vizsgajegyet cserében. Persze, a blogot nem egy oktatásmódszertani kísérletről kellett írni, hanem a tankönyv fejezeteiről. Ennek érdekében két fejezetet fel is dolgoztam a megjelölt irodalomból, és a vizsgaidőszak közeledtével fel fogom dolgozni a maradékot is. Ezeket az anyagokat jelenleg a fejlécben lehet megtalálni, "A tanulásról", illetve a "Tanulók és iskolák" hivatkozások alatt, de hamarosan be fognak kerülni ebbe a folyamba is.
A blog ugyanakkor nagy segítség is volt a számomra. Rákényszerített, hogy összeszedjem a gondolataimat, és strukturáltan elemezni próbáljam a történéseket. Gondolkodjak, következtessek, és tanulságokat vonjak le. Enélkül minden nehezebb lett volna.
Nagyon jól esett, hogy kaptam néhány baráti vállveregetést és biztatást is régen nem látott ismerőseimtől. Egyikük leírta, hogy ő nem tudja, milyen tanár vagyok, de ha kész vagyok fejlődni és elemezni, akkor biztosan jó tanár leszek.
S végül nagyon jól esett, hogy diákjaim közül is nagyon sokan elolvasták, amit ide leírtam. Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy az órán büszkén dicsekedtek vele, de abban is, ahogyan viszonyultak hozzám. S mivel az emberi kapcsolatokban sérelmek mindig adódnak, nincs ez másképp a tanár-diák viszonylatban sem. Mégis, néhányukon kifejezetten érzékelhető volt, hogy elgondolkodtak mindazon, amit leírtam. Hogy magukba néztek, és próbálták megérteni magukat is, engem is. Hogy próbáltak és próbálnak konstruktívabban hozzáállni mindahhoz, ami a tanítási órákon történik.

Ők a történet igazi nyeresége.